Legát Tibor: Pop

  • 2003. szeptember 4.

Egotrip

Két napja nem mozdultam ki otthonról, úgysem juthatok ki a kapun, mert ahhoz le kéne mennem a földszintre, de ahhoz le kéne jutnom a harmadikra, csakhogy ahhoz meg kéne tennem az egyemeletnyi távolság felét, ahhoz meg annak a felét és így tovább a végtelenségig. Miután mindezt átgondoltam, a végén már föl sem keltem, hiszen úgysem tudhatok fölállni. Az első nap ebben telt, éjszaka mélyen aludtam. Reggel összepisáltam, összeszartam az ágyat, délután korgott a gyomrom, estére már annyira büdösnek, reménytelennek tűnt minden, és mivel fektemben nem voltam képes "csak úgy" meghalni, nem tehettem mást, ábrándozni próbáltam. De a zöldellő pázsit, a szaladó felhő, az égben szétrebbenő papagájhorda és a lángoló szerelem ellenében csak démonos kényszermunka akadt, az dübörgött, a meg nem álmodható. Előbb mindent leromboltam, összetapostam magam körül, fölgyújtottam a házatokat, beledobtam a kiskutyát a kútba, gitárhúrral úgy megfojtottam egy macskát, hogy leszakadt a feje. Később azonban alkotókedv érkezett, az akarat diadala. A műanyag vödör tele volt hason fekvő, meztelen testtel, bőségen megfizettem a mutatványost, vesse tűzre a horgászbotot, és adjon hálót, minél nagyobbat. Néhány merítéssel kifogtam az összeset, közben azt hajtogattam, "emberhalász vagyok", és alig vártam, hogy miután végre az enyéim lesznek, ugrálhassak puffadt hasukon, és lássam végre a robbanó belek tűzijátékát, halljam a semmihez hasonlító, sziszegő hangot. A zenét.
Két napja nem mozdultam ki otthonról, úgysem juthatok ki a kapun, mert ahhoz le kéne mennem a földszintre, de ahhoz le kéne jutnom a harmadikra, csakhogy ahhoz meg kéne tennem az egyemeletnyi távolság felét, ahhoz meg annak a felét és így tovább a végtelenségig. Miután mindezt átgondoltam, a végén már föl sem keltem, hiszen úgysem tudhatok fölállni. Az első nap ebben telt, éjszaka mélyen aludtam. Reggel összepisáltam, összeszartam az ágyat, délután korgott a gyomrom, estére már annyira büdösnek, reménytelennek tűnt minden, és mivel fektemben nem voltam képes "csak úgy" meghalni, nem tehettem mást, ábrándozni próbáltam. De a zöldellő pázsit, a szaladó felhő, az égben szétrebbenő papagájhorda és a lángoló szerelem ellenében csak démonos kényszermunka akadt, az dübörgött, a meg nem álmodható. Előbb mindent leromboltam, összetapostam magam körül, fölgyújtottam a házatokat, beledobtam a kiskutyát a kútba, gitárhúrral úgy megfojtottam egy macskát, hogy leszakadt a feje. Később azonban alkotókedv érkezett, az akarat diadala. A műanyag vödör tele volt hason fekvő, meztelen testtel, bőségen megfizettem a mutatványost, vesse tűzre a horgászbotot, és adjon hálót, minél nagyobbat. Néhány merítéssel kifogtam az összeset, közben azt hajtogattam, "emberhalász vagyok", és alig vártam, hogy miután végre az enyéim lesznek, ugrálhassak puffadt hasukon, és lássam végre a robbanó belek tűzijátékát, halljam a semmihez hasonlító, sziszegő hangot. A zenét.

Amikor befejeztem, meg sem álltam a temetőig, koponyákat ástam ki a földből, kitörtem a fogukat és szétszórtam a szántóföldön. Gyorsan eljött az aratás ideje, embereket kaszáltam, kenyeret sütöttem belőlük, amiből persze megint csak pusztítás fakadt, mondtam már, éhes voltam. Végül az egészet megírtam rockoperának. Elismerő kritikát kapott, táblás házakkal ment, aranylemez lett már a megjelenés előtt. Mondhatjátok erre: nincs itt valami félreértés? Cselekedtem, mozdultam, voltam, nemde?

Ne hülyéskedjetek! Az első perctől kezdve tudtam, hogy ezt csak gondolom. És ettől ugyanúgy valóságosnak tűnt, mint az álomban repülés. Idővel persze a legyek ellepték az ágyat, és valaki mindig nyomta a csengőt, telefonált vagy beszólt. Ilyenkor nem értettem, hogyan lehetséges, hogyan juthat el a kéz a csengőig, hogyan hagyhatja el hang a torkot?

A botrány akkor ért véget, amikor teljesen váratlanul betoppantak a kamaszok. A rajongók. Zsebükben Pall Mall Ultra Light és a legújabb Magyar Narancs, akik Kurt Cobaint, Jim Morrisont vagy éppen Tarantinót és Hamvas Bélát. Akik mintha mindig szabadságon lennének, és az ilyen-olyan törzshelyeken, a lerészegedés előtt, adu ászként dobják be, csapják ki (vagy éppen fordítva) a divatos argentint.

- Jorge Luis nagyszerű, bölcs, már-már isteni.

Mit mondhattam volna?

- És Kempest ismeritek? Brindisit? Ayalát? Ardilest? Annyira, mint Diego?

Amikor eltűntek, végre kikászálódtam az ágyból, vissza a normális kerékbetörésbe. De hol a labda?

Odakint hullanak a csillagok, mintha járvány volna az űrben. Kezdődik az éjszakai kívánságműsor, a nagyra törés, a beleélés ideje. A balkonon távcsöves bekészülés, műanyag bútorok, szódásüveg, keretnek ábrándos arcokkal teli ablakok. Kitöltetlen lottószelvény reszket a kézben, fénykép, gyertya, virágcsokor. Van, aki kvarclámpával pásztázza az eget, a másik légpuskával, és ha úgy alakul, belő.

A lemezjátszón Iggy Pop The Idiotja (1977), kezemben Dosztojevszkijé. Ahogy kinézek belőle, visszanézek az elmúlt két napra, és meglátom a csillagosat, azt hiszem, megelégednék három hanggal, három sorral vagy még kevesebbel. De az valóban csak az enyém lenne, mivel nincs bosszantóbb, mint az, hogy például valaki gazdag, jó családból való, takaros külseje van, eléggé képzett, nem buta, jólelkű, és még sincs semmiféle tehetsége, semmilyen különlegessége, nincs egyetlen saját gondolata, hanem határozottan csak olyan, mint "mindenki más". Van vagyona, de nem olyan nagy, mint Rothschildnak; a családja becsületes, de soha semmivel sem tüntette ki magát; a külseje takaros, de nagyon kevéssé kifejező; a műveltsége is meglehetős, de nem tudja mire használni; esze is van, de nincsenek saját gondolatai; szíve is van, de nem nagylelkű, és így tovább és így tovább minden tekintetben. Ilyen ember rendkívül sok van a világon, sokkal több is, mint gondolnánk; mint az emberek valamennyien, ezek is két csoportra oszlanak: az egyik korlátolt, a másik "sokkal okosabb". Az első csoport a boldogabb. A korlátolt "közönséges ember" számára például semmi sem könnyebb, mint az, hogy rendkívüli és eredeti embernek képzelje magát, és minden habozás nélkül kéjelegjen ebben. Némelyik embernek elég, ha tapasztal a szívében egy cseppnyi általános-emberi és jó érzést, máris meg van győződve arról, hogy úgy aztán senki más nem érez, mint ő, hogy ő mindenkit megelőz az általános fejlődésben. Némelyik embernek elég, ha átvesz egy gondolatot, vagy elolvas egy oldalt valamiből, aminek se füle, se farka, és máris mindjárt azt hiszi, hogy ezek "az ő saját gondolatai", hogy ezek az ő saját agyában születtek meg. Lekapcsolom a villanyt, kívánok még ezt-azt, végül leragadok a félholdnál. Csak az jut az eszembe, "félholdra verem", persze pirulok a szégyentől. Olyan sokan vagyunk, sokkal többen is, mint gondolnánk.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.