Adják a bankot
Sőt, még vennék is. Fél tucat vevő jelentkezett a Postabankra, közülük csupán egy pénzügyi befektető hullott ki az első rostán, öt bank viszont eljutott a második fordulóig. Már-már úgy néz ki, hogy most tiszta versenyben dől el, kié lesz az áru. De csak már-már, baljóslatú jelek ugyanis vannak.
Pedig most, szemben az előző kormány akciójával, egész jól indult a bankvásár: az ÁPV Rt. nyilvános, kétfordulós pályázatot hirdetett meg. Ha még emlékszünk rá, három éve az Orbán-kormány úgy gondolta, akkor járunk a legjobban, ha ő jelöli ki egyedüli vevőként a legnagyobb magyar (félig nemzeti tulajdonban lévő) bankot, versenyezzen önmagával. Az OTP addig licitált saját ajánlatára, amíg fel is tornászta a vételárat 25-ről 30 milliárdra, az ajánlat azonban még így sem érte el azt az összeget, amit a kormányfő elégnek gondolt. (Azt nem tudjuk, mennyit gondolt, csak azt, hogy végül sértődötten közölte: mégsem eladó a magyar bankvilág gyöngyszeme. A sok idegen szívű mellett maradjon egy teljesen nemzeti tulajdonú bankunk, kerül, amibe kerül!)
De ez csak az egyik baj volt. Ha még emlékszünk rá, a Versenyhivatal (kiszivárgott hírek szerint) a kormány tudomására hozta: aggályosnak tartaná, ha a lakossági piacon eleve erőfölénnyel bíró pénzintézet venné meg a Postabankot.
Most nemcsak nyilvános pályáztatással indult a kiárusítás, de felhívásában az ÁPV Rt. az eladás céljait is megfogalmazta. Ezek: "(a) a vételár maximalizálása, és (b) a bank gazdálkodása hatékonyságának növelésével, élenjáró banki know-how bevezetésével a bank versenyképességének fokozása és ezzel a magyar banki piaci verseny élénkítése." Az (a) cél egyértelmű: azé lehet a Postabank, aki a legtöbbet adja érte. A (b) pont már kicsit zavaros ugyan (a Postabank versenyképessége és a bankpiaci verseny között nem egyértelmű a kapcsolat), de mivel kétszer is szerepel benne a verseny kifejezés, feltehetjük, hogy a verseny a kulcsgondolata.
Feltehetjük, de jó eséllyel leesik - legalábbis ezt valószínűsítik az eddig kiszivárgott információk. Külön misét megérne az a kérdés, hogy egy közvagyon eladása miért csak addig nyilvános, amíg kiírják a pályázatot, és miért övezi (övezheti) sűrű homály az elbírálás menetét. Ha éppen az állam vagyonkezelőjének nem kell átláthatóan munkálkodnia, akkor mi értelme az üvegzsebprogramnak? Miért üzleti titok, hogy ki és milyen vételi ajánlatot tesz az állam vagyonára, és hogy az eladással megbízott állami ügynök miként értékeli azokat?
De most tekintsünk el ettől (ha nem is szívesen), és csak a nagy titkolózás ellenére kiszivárgott (és épp ezért kétes megbízhatóságú) információkból kirajzolódó kép felett meditáljunk el! Azon, hogy - az egyértelműen megfogalmazott ármaximáló cél ellenére - az első forduló rostáján nem hullott ki az a vevő, amelyik (a kiszivárgott információk szerint) jóval kevesebbet ajánlott, mint a többiek. És hogy ez a vevő éppen az OTP, amelyről - a Versenyhivatal (kiszivárgott) véleményéből - már jó két éve tudhatják a pályázatok elbírálói, hogy vásárlóként történő felbukkanása a magyar bankpiacon versenypolitikai szempontból aggályos.
A pályázat július közepén lezárult első fordulójában tehát aligha érvényesítette az ÁPV Rt. két hónappal korábban meghirdetett szempontjait. Pedig nem volt kényszerhelyzetben: négy olyan vevő is akadt, amelyik mindkét megfogalmazott cél szempontjából jobb, mint az OTP. Ez a négy vevő (a kiszivárgott információk szerint) a magyar bankpiac fontos, de oligopolisztikus helyzetet semmilyen részpiacon nem élvező szereplője. A HVB, az Erste, a Budapest Bank és a Citibank a magyar bankmezőny 5. és 10. helye között található. Ha bármelyikük kebelezné is be a 7. helyezett Postabankot, legfeljebb a méret szerinti rangsor 3-5. helyére kúszhatna föl, de feleakkora súlya sem lenne a piacon, mint amekkora az OTP-nek már most van, Postabank nélkül. Vagyis nemcsak a tekintélyes bevételhez jutó állam járna jól, hanem a banki ügyfelek is.
Az ügyfeleknek ugyanis az a jó, ha minél szorosabb a verseny a bankok között. Az a jó, ha egyikük sem érezheti nyeregben magát pusztán azért, mert neki van a legszélesebb hálózata, ő kezelheti a közalkalmazottak munkabérszámláit, az ő kártyáját fogadják el a legtöbb helyen. Az a jó, ha mindegyiküknek naponta kell bizonyítania, hogy ők nyújtják a legjobb és legolcsóbb pénzügyi szolgáltatást. Persze ilyen tökéletes versenyhelyzet sehol a világon nincs, de nálunk még közel sem lesz addig, amíg föl nem zárkózik jó néhány bank a piacvezető OTP-hez. Erre kínál most esélyt a Postabank eladása - persze csak akkor, ha az első fordulóban hozott döntéssel szemben a másodikban már egyértelműen érvényre jut az ominózus (b) pont, vagyis a bankpiaci verseny szempontja.
Csakhogy (a kiszivárgott információk szerint) a második fordulóban már csak a vételár fog dönteni. A vevőjelöltek most, a forró augusztusban átnyálazhatják a Postabank (talán légkondicionált) adatszobájában közzétett adathalmazt, és szeptember elején bemondhatják, mire taksálják az árut. Ha történetesen az OTP mondja a legnagyobbat, viheti. Úgyhogy most már csak abban bízhatunk, a tőzsdei bank vezetése tisztában van azzal, hogy valójában neki éri a legkevesebbet a Postabank, hiszen rajta lendítene a legkisebbet a pénzintézet bekebelezése. Végső esetben meg abban bízhatunk, hogy ha mégis rosszul sülne el a dolog, a Versenyhivatal közbeszól.
A legjobb persze az lett volna, ha nem is fajul idáig a dolog. Ha az ÁPV Rt. döntéshozói már az első fordulóban tartják magukat saját deklarált szempontjaikhoz. Még akkor is, ha, mint egyesek vélik, az OTP benntartásával csupán az ár feltornázása volt a burkolt céljuk. Egy állami ügynök ne trükközzön, mint egy bazári árus, hanem tartsa be a szabályokat!
