Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Ha nem keleten, akkor nyugaton)

  • 2003. szeptember 4.

Egotrip

Ott állok az állomáson, az épületben, alattam vörös műmárvány kő, fölöttem tíz méterre plafon. Még jól emlékszem az állványzatra, melyen utasellátó mámorban repkedő festők kerengtek odafent, s ha úgy jött a korongecset, beletoccsant a piaci kosárba.

Ha nem keleten, akkor nyugaton

Ott állok az állomáson, az épületben, alattam vörös műmárvány kő, fölöttem tíz méterre plafon. Még jól emlékszem az állványzatra, melyen utasellátó mámorban repkedő festők kerengtek odafent, s ha úgy jött a korongecset, beletoccsant a piaci kosárba.

Ám most téli nyugalom van, az épület kifestve, állvány sehol. Világít a neon. Minden bezárt, fél kilenc lesz tíz perc múlva. Talmi csend. Odakint farkasok ordítanak a hidegtől. Olyan, mintha padlófűtés lenne, a fölszálló légáram tartja egyenesbe` az emberesen megfáradt testet. Valahogy minden színen azonos tónus ül. Nem zavar meg semmi a várakozásban.

Az imént volt részem a pénztárosnő hónaljának megszagolásában. Vastag műanyag pulóvert viselt, s a kör alakú jegykérő ablakon át letüdőztem egy pumpányi adagot. Aztán úgy kértem a jegyet, mintha újra és újra víz alól bukkannék föl levegőért, már-már igényelhetnék mozgássérülti részjegyet.

A bezárt virágosbódé előtt kijelöltem a helyem, viszonylag egyforma távol mindentől. Tőlem balra az induló vonatok sárga alapon piros táblája, melyet keresztléces üvegablak mögé rejtett az állomásvezető; a léc kitakart vagy három személyvonatot.

A tábla mellett magas talpú edzőben filigrán, megtört tini, mellette duzzadó fényű izomfej. Járkál, mielőtt halálra ítél.

A túlnan sarokban vonalmunkás, kezében hosszú nyelű kalapács, a kalapácsfej alatt gumigyűrűk sora; mobiltelefonál. Suttog. Drillező hangokat adva dörzsöli a kordbársony farát a radiátorbordán. Nevet, ajkait széthúzza, a fogai hangtalan villognak. Aztán komolyra vált, érezni, benne van a levegőben: meghalt a szomszéd, akinek a múlt hét elején adott kölcsön húszezret.

Jobbról két fiatal lép a színre, mindkettőn kék szövetnadrág és szürke, feliratos pufferdzseki. A kettőződés uniformishatás. Arcuk pufókás, zsenge a bőr, villanyborotva nemigen jön szóba. Az a fajta tekintet, ha lehet ilyennek hinni, melyből árad a napi munka után felvett társasági szórakozás félhomályos, idvezült formája, s egyfajta győzelem a világ felett, hogy akár két hónapig is mesélhető, hogyan vitte ki zsigulival szombat éjjel a bál után a léckerítést. Semmi nem maradt.

Egy férfi siet át a termen, telefonján keresgél, pénzt remél az esti kártyához. A garbó nyaka megduplázza idegességét. Olyan nyakas. Haja fürtökben göndör, az arca fájdalmasan barna. Az a fajta ő, aki ha utcán beszakad a munkagödörbe, nem kiabál, megpróbál egyedül kimászni. Refrén: nem kiabál, hiszen otthon van.

És így állunk ott a padlófűtött váróterem halljában, s azt gondolom, magamon meglátni, vajon engem hogy rágott csontig ez a jelen élet, mi módja van kimutatnom arcon, ruhán, kézmozdulaton? Mert itt állok köztük, nem vitás, velük vagy ellenük, mindegy, mert köztük. Miféle időalagúton kéne visszamenni ennek az országnak, hogy ne árasztanának el mindent a vég nélkül áradó véglények? Vagy ha nem futunk bele az időalagútba ott, akkor milyen pofák vennének itt körül, vagy rajtam mi látszana akkor? Először azt hiszem, tőlük irtózom, aztán egy perc józanság, mindjárt világos, hogy az a valóságos erőtér az irtózatos, ami ezt a lélegző hullatömeget termeli. Mi minden ment el mellettünk párhuzamosan ezerrel, és mi minden állt volna meg, ha nem keleten fekszünk, hanem nyugaton? Vagy most mit mondana az ott a sarokban, a radiátoron, hol van az a minimumszint, ami fölött már nem érzed, hogy érdemes elinnod mindened? Hogy ne győzzön az a rohadt mámor mindenek felett, ha már nem olyan isteni az a szegénynek, tisztán elszenvedni, és ha már a mi atyánk se hagyott miránk se büszkeséget, se örökséget, se dettó.

Ahogy fordulok a hátam felé, a virágosbódé mögöttem, a felső sorban egy sor műszőrös figura: nagy test, kis kéz, góliát fej, hosszú nyak, tömzsi pocak, piros nyelv, kandikáló csípő. Ilyenek. Méltatva vannak a szeretetre. Torzszülöttek, mint itt kint mindegyik, csak nem lehet rájuk rakni kulcskarikát.

És hogy az időben így bolyongok, átjön rajta egy furcsa kiáltás. Kiált, aztán fölsír a gyerek, lepusztult apja szorítja magához, és direkte jutok oda, hogy már megint ugyanott vagyunk: az állomás-indóház borzalmas bűzében, s most jött létre a régi-új Tömörkény-gyerek.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.