Mérő László: Maga itt a tánctanár? (Városi legendák)

  • Városi legendák
  • 2003. augusztus 13.

Egotrip

A városi legendák, más néven városi mítoszok a modern népköltészet termékei. Talán csak a modernségük különbözteti meg őket a népi nagyotmondás hagyományos münchhauseni, háryjánosi és egyéb, még sokkal régebbi formáitól. Pontos definíció helyett lássunk néhány példát.

Városi legendák

A városi legendák, más néven városi mítoszok a modern népköltészet termékei. Talán csak a modernségük különbözteti meg őket a népi nagyotmondás hagyományos münchhauseni, háryjánosi és egyéb, még sokkal régebbi formáitól. Pontos definíció helyett lássunk néhány példát.

Szinte mindenkinek ismerősen cseng a történet, amikor az amerikai hölgy megvette a mikrohullámú sütőjét, és úgy gondolta, halad a korral, és a kutyáját ezentúl a kemence helyett modernebb módon fogja fürdetés után megszárítani. A kutya ezt rosszul viselte, de a nő beperelte a gyártót, mondván, a kutya halálát, az ő lelkének pedig súlyos sérülését okozta, mert nem írta rá a sütőre, hogy kutyák szárítására nem alkalmas - és nyert.

A történet minden bizonnyal nem igaz, de annyira beleillik az amerikaiak stupiditásáról és jogrendszerük túlkapásairól alkotott előítéleteinkbe, hogy ha netán nem igaz, az csak a véletlen műve lehet. Ha valaki kételkedik benne, csak magát járatja le. Ugyanis tényleg mindegy, igaz-e vagy sem. Aki kétli, egy jó poénnal lesz szegényebb, és az önbecsülése is kárt szenved, hiszen az amerikaiak legyenek legalább hülyék, ha már ennyire előttünk járnak technológiában, szervezettségben. Valahol helyre kell hogy álljon a világ rendje. Nem véletlen, hogy ez a sztori Angliában terjedt el a leginkább.

Bár falun is használnak mikrosütőt, ez a fajta sztori tipikusan városi termék. És modern, a nagyotmondó juhász ezt a történetet még biztosan nem mesélhette. Ahogy a hűtőgépszerelőét sem (ezt itt most nem írom le, szinte mindenki ismeri, aki netán nem, az kérdezze meg két ismerősét, az egyik biztosan örömmel elmeséli).

De söpörjünk egy kicsit a saját házunk táján is. Ki nem hallotta azt a történetet, amikor egy roma elszerette egy útépítő munkás feleségét, mire az útépítő felült a buldózerjére, és ledózerolta a teljes cigánytelepet. Ha nagyon belegondolunk, ez a sztori is teljesen irreális. Egy dózer nem megy százzal, mire odaér a telephez, tuti, hogy előkerül néhány izmos roma, és lepofozza a járgányról a vezetőt. De nem gondolunk nagyon bele, annyira összhangban van ez a sztori is az előítéleteinkkel.

Ez a történet egy dupla fenekű városi legenda (VL). Azt is hallottam, hogy az egész sztorit valamikor az 1970-es években az akkori híres ellenzéki szociológiai műhely, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársai találták ki, hogy mérjék a pletyka terjedését. Tudományos publikációt nem láttam róla - ettől persze még történhetett így. Az is lehet, hogy csak véletlenül nem láttam a hiteles publikációkat. De ismerve az akkori légköri viszonyokat, számomra ez a verzió is nagyon VL-szagú, bár legyezné az önérzetemet, hogy lám, tudós kollégáim milyen szellemes kísérletet találtak ki. Túl szép, túl kerek ahhoz, hogy igaz legyen.

Ettől még persze ez a konkrét sztori akár igaz is lehet. Sokszor mondják, hogy "túl szép a lány", de tényleg vannak nagyon szép lányok, és persze hogy ilyenekkel próbál inkább kezdeni az, aki mer. De az élet sose ilyen fekete-fehér, legtöbbünk néha mer, néha meg nem. Mindannyiunk kudarcait oldja az, aki VL-szintre tudja emelni a kérdést, arra a szintre, ahol már tökmindegy, hogy tényleg megtörtént-e a dolog, illetve tényleg pontosan úgy történt-e meg.

Minderre még rátesz egy lapáttal az emberi emlékezet természete. Bár egységes, általánosan elfogadott memóriamodell még nem alakult ki a pszichológiában, abban a legtöbb kutató egyetért, hogy az emberi gondolkodás alapvetően konstruktív természetű. Az emlékezés többnyire nem a dolgok pontos felidézését, hanem újrakonstruálását jelenti. Élénken emlékszem arra, amikor H. őrnagy nekünk, előfelvételis katonáknak azt mondta, "én eddig szoláris voltam magukkal, de hogy most kib* magukkal, az garnitúra". (Más lapban talán kiírnám a teljes szót, és nem adnám oda a cikket, ha kipontozzák, de itt, a Narancsban juszt sem írom ki.)

Hasonlóan élénken emlékszik erre mindegyik ütegtársam. Sőt mindenki, aki volt katona - például az Index.hu törzsasztalának Urban Legends topikjában többször is felmerült e sztori, több változatban (a mostanában legdivatosabb verzió olyasmi, hogy "tudom, hogy maguknak diplomatájuk lesz, de hogy itt szopni fognak, az rizikó"). Ettől elbizonytalanodtam, és most már szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a mondatot katonatiszt szájából sohasem hallottam, bármennyire élénken emlékszem is rá. De mindegy is, ha nem igaz, annál igazabb - mint minden művészet. Nagy művész az emlékezet.

Ilyen VL az is, hogy mindenki pontosan emlékszik arra, mit csinált, amikor megtudta, hogy Kennedy elnököt lelőtték. Ez a gondolat Forsyth Az Odessa ügyirat című regényében jelent meg, de úgy terjedt el, mint egy hiteles kutatási eredmény. Azóta vizsgálták ezt a jelenséget a Challenger-katasztrófa és szeptember 11-e kapcsán is, és kiderült, hogy mindenki beszámol ugyan évek múlva is egy élénk és hiteles képről, de az a kép gyakran erősen különbözik attól, amiről másnap számolt be.

Nehezen megmondható, hol húzódik a VL és az igazság közötti határvonal. Valószínűleg nem is létezik. És ez alól még a tudomány sem tud teljesen kivétel maradni. Nemrég egy hallgatóm dolgozatából tudtam meg, hogy a küszöb alatti reklám híres sztorija is valójában egy VL. (Arról van szó, hogy egy filmben néhány századmásodpercig felvillantanak mondjuk egy "igyál Coca-Colát" szöveget, és bár ezt tudatosan nem érzékeli senki, mégis megnő a kólavásárlás a szünetben.)

Elszégyelltem magamat: én ezt a sztorit évek óta rendre beleszövöm az előadásaimba, katedráról terjesztek tehát egy VL-t. Utánanéztem, hogy hátha épp a városi legendaság itt a városi legenda, de nem vert át a srác. Tényleg egy VL-t terjesztettem a tudományegyetemen. Annyira hiteles volt, és annyira egybevág a kétségtelen tudományos eredményekkel.

Nem azt szégyellem, hogy én is terjesztettem egy VL-t, csak azt, hogy az ELTE katedrájáról tettem, miközben pontosan tudom, mit jelent az egyetem nevében a T betű. Napi életemhez, mint valamennyiünkéhez, hozzátartoznak a VL-ek, szegényebb lenne az élet nélkülük.

Neked ajánljuk