Engedjék meg, hogy bemutassam „Az év kis gömböce” díj nyertesét, a Matolcsy György vezette MNB-t. Mások is esélyesek voltak az elismerésre, ám végül kihullottak a rostán, miután a jegybank egy nagy, bár sajnos nem utolsó lélegzetével a Bálnát is bekapta. Ezt már csak a Parlament monumentális épületének felfalásával lehetett volna überelni, ám arra (egyelőre) senki sem kapott zöld jelzést.
A zsűri értékelte, hogy a harmadik éve tartó ámokfutás ellenére sem csillapodik az MNB étvágya – márpedig éppen ez a „kis gömböc” legfőbb ismérve. Első lendületével a pénzügyi szervezetek felügyeletére ugrott rá, és emésztetlenül (értsd: megfelelő szakmai előkészületek és alkalmas vezetők kinevezése nélkül) zabálta fel a jókora intézményt. Meg is lett az ára: az időközben kibukott kisbanki és brókercsődök felelőssége így az MNB vezetőire hárul, hiába is mutogatnak vissza az elődökre.
A díjnyertes gömböc az állami átvételre kiszemelt kereskedelmi bankoknak is lankadatlan étvággyal esett neki. Bár valójában sem a bajor anyabankkal megáldott MKB, sem a jövedelmező Budapest Bank nem szorult a magyar állam gyámságára, a kormány, illetve az állami tulajdonos szerepét egy zártkörű castingon tőle elhappoló MNB velük kívánta demonstrálni, hogy még a befolyásos pénzügyi szektorban is képes túlsúlyba juttatni a nemzeti tulajdont. Még nem tudhatjuk, hogy mely hazai tőkéseket gyarapítják az időlegesen államosított bankok, de a korábbi pályáztatások ismeretében nem kétséges, hogy miféle (zárt) körből kerül ki a nyertes. Az viszont már most látható, hogy a Budapesti Értéktőzsde nemrég bekebelezett minősített többségi részvénypakettje megfekszi az MNB gyomrát, hisz az, hogy a főtulajdonos egyúttal az értékpapírpiacot szabályozó és ellenőrző hatóság szerepét is betölti, nyilván súlyos érdekkonfliktussal jár.
A legnagyobb rombolást előidéző rohamát az időközben létesített alapítványai trójai falovába bújva indította meg az MNB-gömböc. A „mára meghaladott neoliberális iskola tanait, tévedéseit” felülíró közgazdászképzés beindítása a jegybankelnök személyes ambíciója, amihez a korszellemnek megfelelő találékonysággal rendeltek százmilliárdokat. Egyszerűen kisajátították a jegybank monetáris tevékenységéből, illetve az ország devizatartalékának eladásából származó, normális országokban a központi költségvetést megillető nyereséget, amelyet a magyar bíróság is közpénznek minősített. Ebből sok mindenre futotta: meglévő egyetemi tanszékek és doktori iskolák gáláns támogatására, új felsőoktatási intézmények és kutatóműhelyek létesítésére, számukra ingatlanok megvásárlására és felújítására, oktatóik és diákjaik bőkezű honorálására.
A megvett ingatlanok között magas költséggel üzemeltethető műemlék épületeket (mint a várbeli régi budai városháza és Lónyay-palota, vagy a Luxus Áruházról ismert Vörösmarty téri Kasselik-ház), az Akadémia által levetett, korszerűtlenné vált kutatóintézetet (a rózsadombi kémiai kutató), nehezen megközelíthető zöldövezeti villát (Mátyás király útja) és kastélyt (Tiszaroff) is találunk. A felfalásra kijelölt épületek kiválasztásának szempontrendszere máig rejtély; a műemlékmentések és az Akadémia megsegítése nemzetvédő altruista indítékot sejtet ugyan, de akkor mire véljük az offshore tulajdonban épült Eiffel Palota megvásárlását a kiírtnál magasabb áron? Nem oszlatja el a homályt a főváros által építtetett, ám rentábilis hasznosításra alkalmatlannak bizonyult, évi 400 milliós költséggel üzemeltethető Bálna megvásárlása sem. A drága, hivalkodó, oktatási-kutatási célokra nehezen átalakítható ingatlanok megvásárlását és az új beruházásokat (például kecskeméti campus) az állami felsőoktatásban kirívó mértékű hallgatói és doktori ösztöndíjakkal tetézik, amelyek odaítéléséről a jegybankelnök által – nem éppen a tudományos vagy oktatói kvalitások alapján – összeállított kuratóriumok döntenek. Mindez egyértelművé teszi a korábban már megfogalmazott, de az alapítványok dokumentumaiban szemérmesen elhallgatott célt: minél több és jobb elmébe beültetni a jegybankelnök agyában elburjánzó tanokat.
Mert bármennyire irritáló is egy alulfinanszírozott felsőoktatási rendszert működtető országban az a fajta úrhatnámság, ami a közpénzből fundált MNB-alapítványok költekezését jellemzi, engem mégsem a túlméretezett ingatlanvásárlások ténye háborít fel a legjobban, hanem az a szellemi fertőzés, amire ezeket az épületeket szánják. Matolcsy György maga fejtette ki másfél éve a vs.hu-nak, hogy azért van szükség „új intézményekre, új szellemű oktatókra és új tananyagra”, mert a 2010-től folytatott, sikeres gazdaságpolitika a neoliberális tanoktól eltérő „új közgazdasági gondolkodáson alapult”. Még ha igaza lenne is (szerintem nincs), akkor is botrányos volna, hogy a közgazdaság-tudomány terén inkompetens jegybankelnök nézeteire alapozott agymosást közpénzből finanszírozzák.
Az MNB-alapítványokon keresztül magáncélra felhasznált közpénz mértéke leginkább azért aggasztó, mert lehetővé teszi, hogy a támogatott intézmények működtetéséhez megvásárolják az egyetemi-akadémiai világ amúgy autonóm szereplőit. Az alapítványok a „pénz beszél, kutya ugat” örökzöld elv alapján kiemelt ösztöndíjakkal és támogatásokkal tették be lábukat jó nevű egyetemek tanszékeire, doktori iskoláiba. A Budapesti Corvinus Egyetemen saját tanszéket is alapítottak, a Pécsi Tudományegyetemen pedig 62 PhD-hallgatónak indítottak geopolitikai doktori programot, „potom” 300 ezer forintos havi ösztöndíjjal. Hasonló profillal önálló doktori iskolát terveznek létrehozni, amelynek akkreditálása könnyen megoldható lesz, hiszen „van az a pénz”, amennyiből az előírt tudományos fokozattal rendelkező oktatókat prezentálni tudják.
Amúgy, a monetáris politika eredményeit elnézve, az MNB ambiciózus vezetőjének minden oka megvan rá, hogy a jegybanki alapfeladatokhoz nehezen köthető aktivitással írja be nevét a magyar gazdaságtörténetbe. A háromszázalékos inflációs cél ilyen mértékű „alullövése” ugyanis éppúgy kudarc, mint elődeinél a cél „túllövése” volt. Az „unortodox” módon jegybanki céllá előléptetett nyereségtermeléssel a sikertelen monetáris politika is elfedhető – s mint az MNB-gömböc szép gyarapodása mutatja, kiterjedt gazdasági, politikai és kulturális hatalmat biztosító birodalom építhető fel vele.
Az eszement ámokfutást egyelőre senki és semmi nem fékezi; és minél hatalmasabbra növeszti magát, annál kevésbé is fogja. Így nem tudni, mikor, de reményeim szerint még az én életemben eljön a pillanat, amikor a szépen megírt fordulattal zárhatom a sztorit: „Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.”
