Egotrip

Omaha Nebraska államban a maga poros középnyugati zsánerével még néhány évtizede is leginkább csak egy westernfilm díszletéül szolgálhatott volna, aminek egykori poros utcácskáit és zongoraklimpírozástól hangos szalonjait persze mára szép lassan leigázták a sugárutak és felhőkarcolók. A gazdagság minden amerikai nagyvárosra jellemző mementóit (megalomán focistadion, toronyépületes belváros, drága éttermek és exkluzív boltok) leszámítva ez a város sem rendelkezik semmi turistacsalogatóval, mégis minden tavasszal sok ezren zarándokolnak el, hogy részt vegyenek a Berkshire Hathaway cég közgyűlésén, nem annyira a szavazás és az osztalékszelvény-lobogtatás unalmas ceremóniájának kedvéért, hanem sokkal inkább a cég legendás elnöke, egyben az USA egyik leggazdagabb embere, Warren Buffett szavait meghallgatni. Néhány éve még egy kisebb konferenciaközpont is megtette a közgyűlés lebonyolítására, idén azonban már az Aksarben (Nebraska visszafelé olvasva) Colliseum is megtelt. Omaha mára a kapitalizmus, az amerikai tőzsde zarándokhelyévé vált; Buffett szerint a közgyűlés a tőkés társadalom Woodstockja, ahonnan a résztvevők a mitikus befektetőként ismert cégelnök érintésétől, szavaitól megüdvözülten térnek vissza, hátha nekik is sikerül. Hogy micsoda? Nos, Buffett 1965-ben vette át a cég vezetését, és mára az akkori 19 dollár részvényenkénti sajáttőke az ezerszeresére, 19 011 dollárra emelkedett, ami barátok között is éves 23,8 százalékos növekedésnek felel meg. (Összevetésképpen: a dollár-infláció átlagosan évi két százalék körül volt.) A cég soha nem fizetett osztalékot, így az utóbbi években a kisbefektetők részvételét leginkább a részvény magas ára korlátozta, amit brókercégek arra használtak ki, hogy Berkshire-részvényekbe fektető befektetési jegyeket árultak kis címletben, ami tavaly már Buffettet is meggyőzte, hogy inkább kisebb címletű részvényeket is bocsásson ki. A kiscímletű B sorozatú részvények kibocsátásának köszönhetően persze Omaha turisztikai célponttá vált a mintegy 40 ezer új kisrészvényes számára.

Lobbizni csúnya dolog. Lobbizni = képviselőket aljas módon megkeresni, megvesztegetni, önálló énjüket elvenni, mint a Testrablók támadásában azok a földönkívüli hüvelyes növények. A "lobbizás" kifejezés a Magyar Korporatív Köztársaságban annak elismerését jelenti, hogy léteznek különböző (rész)érdekcsoportok - ez az, ami megbocsáthatatlan. Főleg, ha nem a mi lobbink győz.

Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

A tőzsdézés, különösen ha több különböző típusú befektetés egyidejű kezelésére terjed ki, olyan, mint egy szimfonikus zenekar működése vagy a szimfónia maga. Tranzakcióink a zenemű egyes részeihez hasonlítanak, a különböző befektetési piacokon megvalósított sikeres spekulációk pedig a zenekar egyes szekciói közötti harmóniát idézik. A spekuláció harmóniája a túlélés zenéje, így a minden realitásnak fittyet hányó lelkesedés, a mindenáron történő befektetés eufóriája (mintha mostanában ez elég gyakori lenne) a Titanic elsüllyedése előtti percekben a hajó zenekara által játszott keringő zenéjére emlékeztet. A jó üzletet viszont Beethoven IX. szimfóniája írja le: a stratégia lefektetése és a pozíciók kiépítésének megkezdése a szimfónia allegrója (ma non troppo, un poco maestoso, ahogy a maestro rendelte), amit a tranzakciók lendületes molto vivace tempója és adagiója követ. Ezután jön a profit realizálását megelőző és átélő Örömóda (cantabile), amit az árfolyamok láttán a monitorunk előtt dalolunk, majd az elszámolás alatt lévő pozíciók andante moderatója, végül a megnyugvás prestója, mialatt az addig titkon megbújó gyomorgörcs is egy időre kienged.

Izgága, pöttöm kohász ül a sarokban, a lépcső alatt, a selyemsáljával babrál, komótos, apró kortyokkal issza a fröccsét, felette, a falon egy zenekar dedikált fotója: bendzsó, nagybőgő, hegedű, cimbalom - nem épp a szokványos felállás -, aztán int a lánynak, hozzon egy szál cigit.

A Rossz Napok Boltjában leülnek a vevők, és várnak. - Mire várnak, kérem? - Várunk, mert most még jó. Ahogy itt ülünk, és várunk. De jönnek majd rossz napok is.

Most már az APEH-körleveleket is hamisíccsák. Volt már ilyen, ugye, pár hónapja, erre most megint. Így aztán persze hogy az ember gyanút fog, ha "Központi Statisztikai Hivatal" fejléccel kérdőívet ("jelentőlapot") kap "a főbb tevékenységek szakágazatonkénti alakulásáról", cégem működési helyzetéről, tavalyi árbevételemről, ilyenekről. Tutkó hamisítás, pláne, hogy a vagyonnyilatkozat abszolút alkotmányellenes, bármennyit is ugrál ez a Rubicsek, hogy én bizonyítsam a vagyonom legalitását, nem pedig ők a bűnösségemet. Mindegy.

Paradox módon azért találnak ki rémületes büntetésekkel kidekorált (phí de ronda szó), szóval feldíszített nyelvi tabukat az emberek, hogy biztonságban érezzék magukat. Ez azért van, mert ahhoz, hogy valamit feltétel nélküli értéknek vagy korlátozatlan hatalomnak érezhessünk, kell valami fogalommal rendelkeznünk a szentségtörésről, a blaszfémiáról, és épp ezt kívánják kiküszöbölni a nyelvi tabuk. Én például néha valósággal megborzongok (jó kis nyelvcsel: valósággal megborzongok, azaz valójában nem borzongok meg), ha kimondok olyan szóösszetételeket, mondatokat, amelyeket nagy valószínűséggel még nem mondtak ki soha előttem. Azt mondom, hogy nagy valószínűséggel, merthogy véges formába zárt dologról van szó, ezért messze nem lehetek biztos benne, hogy nem mondták ki még sose, de minthogy, mint legtöbbünké, az én időm is véges, ezért akár biztos is lehetek benne. (A bizonyosságot hajkurássza az, aki rá van szorulva.) Szóval azért fog el a borzongás, persze csak egész pillanatszerűen, mert nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az illető mondat kimondásával a világ nem szakad-e szét atomjaira, azazhogy ez a bizonyos szóösszetétel nem valami titkos elsütőszerkezet kódja-e, mely elsütőszerkezet az idők kezdete óta arra vár, hogy elhangozzék az, hogy mondjuk a kuvasz beperelte a szultán lányát, vagy hogy a halszemű tutajosné kezelője gép, vagy valami hasonló, hogy aztán mindenből semmi legyen. Ami igazán nem lenne meglepő annak a ténynek a tükrében, hogy az egyik igen befolyásos világteremtési mítosz egy performatív megnyilatkozáshoz köti a világ teremtését (És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság), úgyhogy a világvége is valami hasonló lehet. (Mivel mindenféle változás valahogyan mindig tekinthető körforgásnak is, ezért fentiekből következik az is, hogy a Jóisten nem magyarul beszél, mert különben az, hogy gássogállv neygel azt jelentené, hogy legyen sötétség.) Az talán nem véletlen, hogy a teremtés, az idők kezdete egy (cselekvő) szóval indul, hiszen minden szó igaz, azaz tágabban, minden a jelentésadás az idő nem-végtelenségének (azaz rövidségének) belátásából eredeztethető, így gyanúnk az, hogy a Jóisten nemcsak hogy nem magyarul beszél, de éppenséggel nem is tud beszélni, mert az feltehetőleg a halandók privilégiuma. Ha végtelen sok időnk lenne, akkor (mivel a végtelenben a végtelen számú végtelen található) az idők nem létező végezetéig elpöszmötölgethetnék annak a jelenségnek (formájának és végtelen hosszú történetének) észlelgetésével, elemezgetésével, amit normálisan csak jó Csupi kutyánknak nevezünk. (Na jó-jó, ez az elkiáltott világvége azért nem fenyeget olyan nagyon, de azért nem árt róla elgondolkodni, szóval mindenki vigyázzon a szájára.)

Milyen érdekes dolog ez nálam, erre gondoltam Görbeháza táján, a 35-ös úton, szombaton ebéd után. Ez a Diósgyőr-ügy mármint, ez a teljes bekattanás. Hogy haladok itt, küzdök a tereppel, mintha nem volna más dolgom, Miskolc felé, egy valószínűleg néma stoppossal az oldalamon. Hova futok, mit keresek, mit remélek, mit akarok, hülye vagyok egészen. Aztán Nagycsécs és Sajószöged közt az jutott eszembe, hogy ebben a szánalmas magyar futballvalóságban a Diósgyőr számomra régóta nem egyszerűen egy csapat neve, hanem metaforaként érdekes - erre a gondolatra inspirált a táj. Keletet jelent, megtört, ám időről időre feltámadó önérzetet, a másodosztályú létezés megaláztatását. A mindig elrabolt esélyt és a remény érthetetlen, ciklikus önmegújulását. A vágyat jelenti, hogy lehessen itt is valamire büszke az, akit a végzete ide vetett, erre a szomorú, durva vidékre, ahol a stadiont kivéve a fű is ritkábban terem. Ha már amúgy sincs semmije, legyen egy csapata legalább. Lehessen tartozni valahová.

"Korlátlan szabadságot" ígér a Matáv vérciki Internet-reklámkampánya, amelyből kiderül, hogyan képzeli el a főkreatív a cég becslése szerint százezres nagyságrendű célcsoport átlagos egyedét: egy tizenéves, túlgyorsított infodzsánki biztonsági övvel felszerelt forgószékkel, hogy ki ne vigye a monitorszél az ablakon, amikor "a szupersztrádán szörfözik". Ezt a kampányt nyilván nem tartja el az a néhány ezer MatávNet-előfizető, de a Matávnak amúgy sem hiszi el senki, hogy nem a telefóniában szerzett nyereségét fordítja az Internet-piac meghódítására. Elméletben csak a hangtelefóniára kiterjedő koncesszióját ugyanolyan aggályos módon használja ki tehát, mint ahogyan például a Microsoft a személyi számítógépekhez készült operációs rendszerek piacán élvezett vezető szerepével él vissza a világhálózaton. A Microsoftnak rengeteg konfliktusa támadt emiatt, nálunk viszont megjósolható, hogy miközben a kormány az alternatív távközlési szolgáltató megalakulása körül szerencsétlenkedik, a ma már profi multiként viselkedő Matáv a teljes telekom-liberalizációig maradt négy év alatt egyeduralmát és erőfölényét kihasználva feltűnés nélkül kisakkozza majd potenciális versenytársait, mint Deep Blue Kaszparovot. Ugyanis ez a cég ma már nem csupán telekommunikációs hálózatok kiépítésében, működtetésében és értékesítésében gondolkozik, hanem - a szoftveróriáshoz hasonlóan - az imidzsteremtésen túl is rámozdult a médiára.

Az ügyészek azon törik a fejüket, hogy vádat emeljenek-e a volt országos rendőrfőkapitány és a koppenhágai konzul ellen. A történet tavaly kezdődött, amikor Zemplényi Györgyöt álnévre kiállított útlevéllel hozták haza Dániából. Az ügyészség először nem indított eljárást, mondván, a cselekmény nem veszélyes a társadalomra. Később mégis nyomozásba kezdtek, mivel a Legfőbb Ügyészség szerint a felelősségre vonás mellőzéséről csak vizsgálat alapján szabad dönteni. Több hónapi csend után, májusban idézték be egyrészt a konzult, akit azzal gyanúsítanak, hogy ő állította ki a hamis úti okmányt, másrészt a volt rendőrfőnököt, aki a hatóságok szerint elrendelte a hamisítást.

Moha bácsi kiteszi a biztosítékokat az asztalra, olyanok, mint egy tejesüveg, csak kisebbek, és állítólag kibírják az automata mosógép extra terhelését is, ami 16 watt, jelentsen ez bármit is, már csak ő árul ilyet a kerületben, hirtelen kitalál egy árat, olcsó, állítólag hatvankettőben vettek ilyesmit utoljára tőle, elismerően végigmér, látja rajtam, hogy ínyenc vagyok, meg van győződve róla, hogy csak passzióból vásárolom a biztosítékokat, közben a segédek az ufó-interjúról beszélgetnek a műhelyben, nem nagyon hiszik a dolgot, de lelkesíti őket a lehetőség, hogy esetleg tényleg ilyen egyharmincas, erősen rovarszerű izék röpködnek fölöttünk, én bezzeg nem szeretem az ufókat, elrabolják az embereket, aztán megerőszakolják őket, de van, hogy vissza sem hozzák, gondolom, gyűjtenek minket valahol - aminek azért sok értelme innen nézve nincsen -, a múltkor az egyik kiszívta a kedvesem nyakát, de az áldozatnak ezúttal szerencséje volt - mint elmondta -, mert ki tudott csúszni a kezük közül.