Egotrip

A december általában elég húzós hónap a reklámosok életében. Vagy talán inkább a fogyasztókéban. Mert mi legkésőbb november közepén-végén csatasorba állítjuk a lila, kék, néha esetleg piros Mikulásokat, beindítjuk az akciók akcióját, legyártjuk a karácsonyi üdvözlőlapokat, szóróajándékokat. Általában hideg fejjel, néha érzelemtől könnybe lábadt szemmel dolgozzuk ki a stratégiát, miért is lesz olyan jó az embereknek, ha a mi ügyfelünk termékét teszik ki a kiscsizmába vagy a karácsonyfa alá.

A népek meséi, mint szájhagyomány útján átörökített tradíciók, sokatmondóak az illető nép világképével, problémáik "szerkezetével" és problémamegoldó stratégiáikkal kapcsolatban. Egyik iskolai olvasókönyvemben például a preszovjet hős népével a sötétbe borult rengetegben bolyong (eleve, hogy kerül a nép az erdőbe?), a végpusztulás határán a hős arra a döntésre jut, hogy szívét - mely magától értetődő módon lángol - kitépve és magasra emelve mutatja az erdőből kivezető utat, hős meghal, nép megmenekül. Q.E.D. E kicsiny, egy mondatban elmondható mesében benne van a napfogyatkozásos kelet-európai felvilágosodás szürkülete, az értelmiségi messianizmus, a fényfakasztásra való hajlandóság magától értetődősége, továbbá minden kelet-európai entellektüel, önemésztő lumen, aki csontjában érzi, hogy ha nem ég, ha nem világosít fel, akkor itt minden meghal, vagy legalábbis továbbra is meghalásban fog szenvedni - és akire persze hallgatni kell, mert ő a letéteményese a kibontakozásnak a rengetegben. (És minthogy egyszer minden kapanyél elsül, Moldova csak jól mondta azt az egymillió pici krisztust.)

A számítógépemről jól látszik a bolygó, a desktopon a Föld kékesen derengő űrfelvétele valahol a MIR orbitális pályája felett, napelemein a Nap hideg fehér fénye izzik, fedélzetén átlátszó műanyag tasakokból metálvörös áfonyalekvárt esznek és gőtéket tornáztatnak az asztronauták. Az égi rovar alatt felhők örvénylenek, a felhők mögött, ha sokáig nézem a képet, a Kárpát-medence hangyafasznyi barna foltja (vö. Nagy-Magyarország), közepén meg ott látom magamat, amint egy ablaktalan szobában az íróasztalon nyíló kozmikus perspektívában gyönyörködöm. Látok aztán nyolcmillió másik gépet is, a modem másodpercenként tizennégyezer bájtot köp elém, a gép nyolcszázötvenmilliót tárol és harminckétmilliót meg is jegyez. Százmillióig számol el egy másodperc alatt. Kevés.

Szóljon az első írás az orvosokról, akik az ügyvédekkel és a papokkal együtt legbelsőbb titkaink tudói. Feltárjuk előttük szégyellt betegségeinket, hibáinkat, bűneinket. Bízunk bennük, mert féltjük egészségünket, szabadságunkat, üdvözülésünket.

Két héttel ezelőtt az Internet és a nyílt rendszerek kapcsán az adatvédelem és adatbiztonság fogyatékosságairól értekeztem e hasábokon, e-mail-hamisításos példám pedig sokakban keltette azt a képzetet, hogy a magamfajtának nincsenek anyagi gondjai, hiszen csak megpiszkálja kicsit a bankszámláját elektronikusan, ha megszorul. Ez sajnos nem így van, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem foglalkoztat a gondolat, de eddig minden gondolatkísérletem elbukott azokon a zárt és hierarchikus számítógép-hálózatokon, amelyeken a bankok a pénzemet tartanák, ha nem költeném el analóg módon idő előtt.

Mostanában csend van, a hülye teknősök megdöglöttek valamitől, a hifitoronyba belecsorgott a víz, onnan se jön egy sercegés sem, örök vasárnap, nirvána a bérlakásban. Egyébként is december, köd, hideg, depresszió, párkapcsolat-próbáló idő, minden savanyú, minden avas, és akkor még ez a csönd is, mintha nagy szürke filceket dobálna egy elkeseredett óriás. A kettévágott pillepalackban fehér szegfű és gerbera, a földön piszkos ruhák, a konyhában szőke lány mosogat sírva. Hét óra van még éjfélig, lemegyek a cukrászdába, hozok krémest és Rákóczi túróst, a vasárnap is nyitva tartó közértben újságot veszek, cigarettát és ásványvizet, aztán a Susi Sörözőben rátámaszkodom a pultra. Barátságos, befogadó közeg, tudják, mit iszom, senki sem szól hozzám, visszaköszönnek, amikor kimegyek. Otthon semmi sem változott, vizet engedek a kádba, lejjebb veszem a fűtést, aztán mégse fürdöm, belemártom a kezem, pocsolok a linóleumon térdelve, játszik velem egy gondolat.

Nagyon nehéz - komolyan - olyan reklámot csinálni, ami nem hat. Illetve mi az a "hatás"? Először is a reklám vagy valamilyen, vagy semmilyen. Hogy ez mit jelent? A valamilyen reklám - így vagy úgy - egyéniséget hordoz, az alkotók, az ügyfél vagy a termék egyéniségét. A semmilyen reklám is hordoz egyéniséget, csak sokkal általánosabb értelemben. Azaz: beáll egy biztonságos sorba, szépen fényképezett szép emberek szép termékkel csinálnak valamit, pont úgy, mint a másik cég reklámjában. Az ember hajlamos lenne azt gondolni, hogy a valamilyen reklámoknak lehet csak hatásuk. Ez nem igaz. Az emberek túlnyomó többsége, ha választania kell két hasonló termék közül, azt választja, amelyiket reklámozzák, egyszerűen azért, mert arról már rendelkezik valamiféle információval. Ily módon tehát a semmilyen reklám is hat, olyan értelemben, hogy fogyasztásra ösztönöz - és ne felejtsük el, ez a reklámok elsődleges célja.

Debrecen felett borús az ég, szenved a csapat, dörmög a nép. Dobogó helyett a szezon felénél szolid középmezőny, az UEFA-kupa megint elmarad, napjaid, Dunai, végesek. Az irodalmi napok meghívott szakértői - Darvasi, Kukorelly - az FTC ellen ugyan még láttak biztató jeleket, de ők messziről jöttek, nem tudhatták, hogy kelet már korábban elesett. Meg lett pedig mondva még a nyáron, hogy nincs esély. Hogy bevégeztetett.

Volt egyszer egy LGT-klip, vagy tizenöt éve, melyben a bugi-vugi-kavalkád közepette meglehetősen mondén tárgyi környezetben feltűnik egy pillanatra (ami a korai nyolcvanas évek átlagsebességének megfelelően lehetett vagy három másodperc is) egy könyv, melynek címlapján valami olyasmi áll, hogy Esztétikánk időszerű kérdései, vagy mi (amiről a fiatalabbak kedvéért el kell mondanom, hogy akkoriban a pártkiadványok ilyen furcsa címmel jelentek meg). A cél nyilvánvaló: a fensőbbség "nem szokásos" keretben történő megjelenítése egyszerre tréfa és kihívás. E motívum mutatja, hogy a kései Kádár-korszak még mindig egy (bár oszladozó) univerzum volt, melyben egy funk-zenekar és az Agitprop Titkárság egymás mellé helyezése lehetett más is, mint posztmodern tréfa. (Hogy aztán ez a minden leben kanál hatalmi viszony hogyan volt édes és mostoha, azt másra hagyjuk, dagadt ruha.)

A most részvénytársasággá alakult Magyar Távirati Iroda 1951 és 1989 között Szigorúan Bizalmas címmel hasznos kiadványt adott ki érdemesültek számára. Az MTI dokumentációjából tíz év anyaga elveszett (?), de még így is mintegy 50 000 oldal terjedelemben olvashatók az MTI úgynevezett Rádió-Vevőközpontja által lehallgatott ellenséges rádióadások szövegei. A lehallgatott adásokból naponta csak mintegy 15-20 százalékot dolgoztak föl. Egyetlenegyszer, bizonyítandó az összes lehallgatott ellenséges rádióadás teljes szövegének leírhatatlanságát, háromheti munkával, szocialista felajánlásként, a dolgozók leírták a SZER, a BBC, a Deutschlandfunk, a washingtoni rádió, a pekingi rádió, a vatikáni rádió, az izraeli rádió, a montreali rádió 1979. február 28-án elhangzott összes magyar nyelvű műsorának teljes szövegét. Az irgalmatlan mennyiségű szöveggel (olvasható a Nyílt Társadalom Archívumban) a munkatársak - saját megjegyzésük szerint - "csupán érzékeltetni szeretnék a napi anyag terjedelmét, a rögzítéssel és a feldolgozással járó munka nagyságrendjét". Nem mindenki volt annyira szerencsés, mint az MTI dolgozói, akik egész nap zavartalanul hallgathatták az uszítást.

A terráriumban hancúroznak a teknősök, egészen feléledtek, amióta újszülött egerekkel etetem őket, olyan ez nekik, mint valami multivitamin-bomba, sok értékes tápanyag, ásványi sók meg nyomelemek, a sorsüldözött rágcsálónak megfulladni sincs ideje a vízben, már tépik is szét, aztán boldogan úszkálnak hangulatos vércsíkot húzva maguk után. Általában nem csinálják ezt a cirkuszt, hanem egyet-kettőt harapva, egyben nyelik le, de ha egyszerre sikerül elkapniuk a két végénél, akkor egyik sem hajlandó elengedni, rángatják kicsit, aztán a nagyobbik egy hirtelen fejmozdulattal kettészakítja. Ilyenkor a szopós egér egészen apró belső szervei kitűnően megfigyelhetők, igaz, csak egy pillanatig, mert nagyon gyorsan eltűnnek valamelyik teknős szájában. Amikor elfogynak az egész egerek, izgatott kutatás indul a kövek között rejtőzködő kisebb cafatokért, aztán amikor ezeket is felfalták, kimásznak a kőre pihenni. Sokáig azt hittem, hogy a teknős növényevő, de legalábbis inkább növényt enne, mint szopós egeret, ám be kellett látnom tévedésem, mert hiába próbálkoztam salátalevéllel vagy karfiollal, csak nyammogtak rajta még egyheti éhezés után is, míg egérből bármennyit képesek befalni. Igaz, nem mindegy, hogy milyen, mert a fagyasztott embrióval vagy újszülöttel szemben kissé bizalmatlanok, nem esnek neki egyből, hosszasan birizgálják meg szagolgatják, hiába van mikróban testmelegre felküldve, csak végső esetben eszik meg, nem dőlnek be, csak az élőt szeretik.

Aki nem tudja, tanítja; aki nem tudja megszüntetni egy probléma okát, legalább jól bebiztosítja magát für alle Falle.

Már Platónnál gyanút foghattunk volna: az a jeges gondolat az állam paradicsomáról, az őrök megkülönböztetése a bölcsektől, a rendőrőrs mint otthon! - A század nagy félreértése: ha Isten nincs, bármi lehet, de ha nincs Isten, mármint "a hétköznapi termelőmunkában gyakorlatilag nem jelentkezik" (fogalmazná Nemes Dezső), akkor viszont már mégse lehet bármi, csak az, amit Rettenetes Iván, a pofátlan házmester engedélyez.

A múltkor találtam az antikváriumban Konrád 1977-ben kiadott A városalapítójának egy furcsa példányát. A zsebkönyvméretű könyv csaknem minden második oldalán kézírásos "javítások" voltak, 15-20 oldalanként pedig nettül gépelt "oldalakat" ragasztottak a könyvbe. Valószínűleg az történt, hogy a könyv tulajdonosa a mű cenzúrázatlan kéziratának alapján húzott ki és írt át szavakat-mondatokat, vagy "írt vissza" egész oldalakat, létrehozva így "eredeti" Városalapítóját (és egyben feltalálva az interaktív művészet egy eredeti formáját). Nyilvánvaló, ha az illető sejtett volna akármilyen politikai változást a közel-távoli jövőben, valószínűleg nem vágott volna ebbe az elképesztő babramunkába. E privát tiltakozás révén nyilván emberebbnek érezte magát a másoló. Azonban nyakatekert módon magába a rendszerbe is lelket öntött, öntudattalanul is hívén annak - legalábbis emberi mérték szerinti - végtelenségében, és formát adva ennek a hitnek. A rendszertől való elszakadás vágya ilyen módon kapcsolódott a rendszerbe való belenövés szomorkás tényével. Jóllehet a 89/90-es szívet melengető, zászlólengetős-komcsizós-partraszállós szimbolika sok efféle paradoxonból adhatott egérutat, mégis mindenkinek volt egy-két mindennapi élménye, amelyik sokkal szíven vágóbban mutatta, hogy itt valami történt, mint az, amikor mondjuk Szűrös M. kikiáltotta a köztársaságot (hogy valami szívet melengetőt mondjak). A rendszer mindenkinek mást és mást jelentett, és (különösen, mivel elmaradt a rendőrattak) lényegében mindenkinek másképpen és másmikor ért véget.