Hammer Ferenc: Paszták népe (Meddig él egy rendszer?)

  • 1996. november 28.

Egotrip

A múltkor találtam az antikváriumban Konrád 1977-ben kiadott A városalapítójának egy furcsa példányát. A zsebkönyvméretű könyv csaknem minden második oldalán kézírásos "javítások" voltak, 15-20 oldalanként pedig nettül gépelt "oldalakat" ragasztottak a könyvbe. Valószínűleg az történt, hogy a könyv tulajdonosa a mű cenzúrázatlan kéziratának alapján húzott ki és írt át szavakat-mondatokat, vagy "írt vissza" egész oldalakat, létrehozva így "eredeti" Városalapítóját (és egyben feltalálva az interaktív művészet egy eredeti formáját). Nyilvánvaló, ha az illető sejtett volna akármilyen politikai változást a közel-távoli jövőben, valószínűleg nem vágott volna ebbe az elképesztő babramunkába. E privát tiltakozás révén nyilván emberebbnek érezte magát a másoló. Azonban nyakatekert módon magába a rendszerbe is lelket öntött, öntudattalanul is hívén annak - legalábbis emberi mérték szerinti - végtelenségében, és formát adva ennek a hitnek. A rendszertől való elszakadás vágya ilyen módon kapcsolódott a rendszerbe való belenövés szomorkás tényével. Jóllehet a 89/90-es szívet melengető, zászlólengetős-komcsizós-partraszállós szimbolika sok efféle paradoxonból adhatott egérutat, mégis mindenkinek volt egy-két mindennapi élménye, amelyik sokkal szíven vágóbban mutatta, hogy itt valami történt, mint az, amikor mondjuk Szűrös M. kikiáltotta a köztársaságot (hogy valami szívet melengetőt mondjak). A rendszer mindenkinek mást és mást jelentett, és (különösen, mivel elmaradt a rendőrattak) lényegében mindenkinek másképpen és másmikor ért véget.

A múltkor találtam az antikváriumban Konrád 1977-ben kiadott A városalapítójának egy furcsa példányát. A zsebkönyvméretű könyv csaknem minden második oldalán kézírásos "javítások" voltak, 15-20 oldalanként pedig nettül gépelt "oldalakat" ragasztottak a könyvbe. Valószínűleg az történt, hogy a könyv tulajdonosa a mű cenzúrázatlan kéziratának alapján húzott ki és írt át szavakat-mondatokat, vagy "írt vissza" egész oldalakat, létrehozva így "eredeti" Városalapítóját (és egyben feltalálva az interaktív művészet egy eredeti formáját). Nyilvánvaló, ha az illető sejtett volna akármilyen politikai változást a közel-távoli jövőben, valószínűleg nem vágott volna ebbe az elképesztő babramunkába. E privát tiltakozás révén nyilván emberebbnek érezte magát a másoló. Azonban nyakatekert módon magába a rendszerbe is lelket öntött, öntudattalanul is hívén annak - legalábbis emberi mérték szerinti - végtelenségében, és formát adva ennek a hitnek. A rendszertől való elszakadás vágya ilyen módon kapcsolódott a rendszerbe való belenövés szomorkás tényével. Jóllehet a 89/90-es szívet melengető, zászlólengetős-komcsizós-partraszállós szimbolika sok efféle paradoxonból adhatott egérutat, mégis mindenkinek volt egy-két mindennapi élménye, amelyik sokkal szíven vágóbban mutatta, hogy itt valami történt, mint az, amikor mondjuk Szűrös M. kikiáltotta a köztársaságot (hogy valami szívet melengetőt mondjak). A rendszer mindenkinek mást és mást jelentett, és (különösen, mivel elmaradt a rendőrattak) lényegében mindenkinek másképpen és másmikor ért véget.

Elmondom, hogy nekem hogy ért véget. (Ehhez elöljáróban le kell szögeznem, hogy rokonságunknak abban a fertályában, amelyikbe az én családom is tartozott, nem volt sikkes dolog a Népszabadságot járatni, nem mintha a többi, blabla..., egyszóval nekem a Népszabadság rossz dolog volt, és ami még fontosabb, meglehetősen idegen.) Nos, úgy tizenöt éve barátaimmal többek között abban leltük örömünket, hogy az akkori magyar valóság számára tökismeretlen zenekarokat hallgattunk. (Botcsinálta pszichológként csak arra tudok gondolni, hogy többek között így voltunk képesek létrehozni egy olyan szimbolikus gettót, amiben szabadok, jelentéssel gazdagok és erősek lehettünk; fontos dolog ám az a fiataloknak!) Így lett a kedvencünk a Skids, és így faroltunk ki a KFT-ből veszélyt szimatolva, amikor megláttuk Presser Gábort a nézőtéren a Józsefvárosi Klubban. (Jött is aztán az árulás, a nyolcvankettes Ki mit tud?.) Nagy kedvenc volt a Magazine is (annál is inkább, mivel feloszlott nyolcvankettő környékén, úgyhogy nem fenyegett a veszély, hogy megjelenik a Fonográf lemezboltban). Nos, erre, úgy cirka 1991-ben, meglátok a Népszabadságban egy zenei kritikát Barry Adamsonról, akiről megjegyzi a szerző, hogy annak idején a Magazine-ben játszott. Néztem, néztem a szót: Magazine, körülötte a már említett jelentésektől bűzlő, jól ismert népszabadságos tipográfiával és tördeléssel, Magazine és Népszabadság, csak néztem, és rájöttem, ha a Magazine a Népszabadságban van, akkor az már nem is Magazine és nem is Népszabadság, ahogy Orwell Állatfarmjának végén van az: "Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó." Ez egy új rendszer tehát.

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.