A múltkor találtam az antikváriumban Konrád 1977-ben kiadott A városalapítójának egy furcsa példányát. A zsebkönyvméretű könyv csaknem minden második oldalán kézírásos "javítások" voltak, 15-20 oldalanként pedig nettül gépelt "oldalakat" ragasztottak a könyvbe. Valószínűleg az történt, hogy a könyv tulajdonosa a mű cenzúrázatlan kéziratának alapján húzott ki és írt át szavakat-mondatokat, vagy "írt vissza" egész oldalakat, létrehozva így "eredeti" Városalapítóját (és egyben feltalálva az interaktív művészet egy eredeti formáját). Nyilvánvaló, ha az illető sejtett volna akármilyen politikai változást a közel-távoli jövőben, valószínűleg nem vágott volna ebbe az elképesztő babramunkába. E privát tiltakozás révén nyilván emberebbnek érezte magát a másoló. Azonban nyakatekert módon magába a rendszerbe is lelket öntött, öntudattalanul is hívén annak - legalábbis emberi mérték szerinti - végtelenségében, és formát adva ennek a hitnek. A rendszertől való elszakadás vágya ilyen módon kapcsolódott a rendszerbe való belenövés szomorkás tényével. Jóllehet a 89/90-es szívet melengető, zászlólengetős-komcsizós-partraszállós szimbolika sok efféle paradoxonból adhatott egérutat, mégis mindenkinek volt egy-két mindennapi élménye, amelyik sokkal szíven vágóbban mutatta, hogy itt valami történt, mint az, amikor mondjuk Szűrös M. kikiáltotta a köztársaságot (hogy valami szívet melengetőt mondjak). A rendszer mindenkinek mást és mást jelentett, és (különösen, mivel elmaradt a rendőrattak) lényegében mindenkinek másképpen és másmikor ért véget.

A múltkor találtam az antikváriumban Konrád 1977-ben kiadott A városalapítójának egy furcsa példányát. A zsebkönyvméretű könyv csaknem minden második oldalán kézírásos "javítások" voltak, 15-20 oldalanként pedig nettül gépelt "oldalakat" ragasztottak a könyvbe. Valószínűleg az történt, hogy a könyv tulajdonosa a mű cenzúrázatlan kéziratának alapján húzott ki és írt át szavakat-mondatokat, vagy "írt vissza" egész oldalakat, létrehozva így "eredeti" Városalapítóját (és egyben feltalálva az interaktív művészet egy eredeti formáját). Nyilvánvaló, ha az illető sejtett volna akármilyen politikai változást a közel-távoli jövőben, valószínűleg nem vágott volna ebbe az elképesztő babramunkába. E privát tiltakozás révén nyilván emberebbnek érezte magát a másoló. Azonban nyakatekert módon magába a rendszerbe is lelket öntött, öntudattalanul is hívén annak - legalábbis emberi mérték szerinti - végtelenségében, és formát adva ennek a hitnek. A rendszertől való elszakadás vágya ilyen módon kapcsolódott a rendszerbe való belenövés szomorkás tényével. Jóllehet a 89/90-es szívet melengető, zászlólengetős-komcsizós-partraszállós szimbolika sok efféle paradoxonból adhatott egérutat, mégis mindenkinek volt egy-két mindennapi élménye, amelyik sokkal szíven vágóbban mutatta, hogy itt valami történt, mint az, amikor mondjuk Szűrös M. kikiáltotta a köztársaságot (hogy valami szívet melengetőt mondjak). A rendszer mindenkinek mást és mást jelentett, és (különösen, mivel elmaradt a rendőrattak) lényegében mindenkinek másképpen és másmikor ért véget.

Elmondom, hogy nekem hogy ért véget. (Ehhez elöljáróban le kell szögeznem, hogy rokonságunknak abban a fertályában, amelyikbe az én családom is tartozott, nem volt sikkes dolog a Népszabadságot járatni, nem mintha a többi, blabla..., egyszóval nekem a Népszabadság rossz dolog volt, és ami még fontosabb, meglehetősen idegen.) Nos, úgy tizenöt éve barátaimmal többek között abban leltük örömünket, hogy az akkori magyar valóság számára tökismeretlen zenekarokat hallgattunk. (Botcsinálta pszichológként csak arra tudok gondolni, hogy többek között így voltunk képesek létrehozni egy olyan szimbolikus gettót, amiben szabadok, jelentéssel gazdagok és erősek lehettünk; fontos dolog ám az a fiataloknak!) Így lett a kedvencünk a Skids, és így faroltunk ki a KFT-ből veszélyt szimatolva, amikor megláttuk Presser Gábort a nézőtéren a Józsefvárosi Klubban. (Jött is aztán az árulás, a nyolcvankettes Ki mit tud?.) Nagy kedvenc volt a Magazine is (annál is inkább, mivel feloszlott nyolcvankettő környékén, úgyhogy nem fenyegett a veszély, hogy megjelenik a Fonográf lemezboltban). Nos, erre, úgy cirka 1991-ben, meglátok a Népszabadságban egy zenei kritikát Barry Adamsonról, akiről megjegyzi a szerző, hogy annak idején a Magazine-ben játszott. Néztem, néztem a szót: Magazine, körülötte a már említett jelentésektől bűzlő, jól ismert népszabadságos tipográfiával és tördeléssel, Magazine és Népszabadság, csak néztem, és rájöttem, ha a Magazine a Népszabadságban van, akkor az már nem is Magazine és nem is Népszabadság, ahogy Orwell Állatfarmjának végén van az: "Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó." Ez egy új rendszer tehát.