Keleti kilátások
Nyugállomány
Pont, mint az ivással, úgy van ez: csak a drasztikus megoldás célravezetõ, itt sincsenek semmi tömény, mától csak fröccsözök-féle átmeneti módszerek. Pihenni csak keményen, elszántan lehet, ahogy a ló az igát húzza, ahogy bányász veri a szénfalat. Amikor úgy éreztem, kipurcanok, ezen az eszmei alapon húztam ki egyetlen rántással a dolgok méregfogát, vágtam el pörölyként az események fonalát, s a napi ügyek centrumából kiosonván, nyugállományba helyeztem magam. Kiültem egy hidegkúti kert végébe szombaton, s úgy terveztem, keddig meg se mozdulok. Teljesítek egy intenzív pihenési programot. Jó idõ van, konstatáltam, a természet szépségeire meg amúgy is fogékony vagyok, már fiatalon A madarak térbeli orientációja címmel írtam tudományos diákköri dolgozatot. Számítottam persze arra, hogy pihenésem nem lesz zavartalan, hisz közben majd például sajnos gondolkozni kell, de reméltem, ezt a részt már azalatt letudom, mialatt a tartós semmittevésre szakszerûen berendezkedek.
Erõsen bekezdtem, már csak hogy haladjak, ne késleltesse az érdemi tennivalót sokáig a gondolkozás. Tízre megvolt -nem nagy sztori - a komplett életem. Egy válásnál kellett csak idõzni, s két halál volt még, hogy úgy mondjam, zötyögõs. Húsz perc alatt elrendeztem a három gyerek sorsát, hogy a jövõ is meglegyen, s már benne voltam nyakig a melóban, amikor a szomszéd borért indult, s köszönésképp lebökött a völgybe fejjel: szántanak. Mivel nem kommunikációs tréningre jöttem, az erre való reagálás helyett inkább az állatvilág szimpatikus tagjaival próbáltam meg kapcsolatba lépni, úgymint: rigó, tücsök, bogár, fakopács. Aprócska trillákkal, csücsörítõ füttyel jeleztem ez irányú szándékomat, de egyszer például meg is szólaltam, hogy verjed a fát, nekem vered, fakopács. Mindeközben a festõi dombokon, a gercsei templomromon s a távoli házakon futtattam a szemem végig teljesen kifejezéstelenül, majd megtekintettem a mellettem levõ bokrokon, a rügyfakadás ügye hogyan áll. Egész jól állt, elárulom, de én ezen egyáltalán nem lepõdtem meg a rügyhelyzet frontján tapasztalt tényállás és a tavasz közt fennálló oksági viszonylat miatt. Pihentem hát, kétségtelen, bár hozzáteszem, nem volt könnyû - ülni ilyen fájós háttal a fekvéshez még hideg földön, köztünk szólva, nem valami kellemes. Hogy tehát a semmittevés adekvát jelzõje az édes volna, már ennek alapján tételesen cáfolom, de ettõl függetlenül is az van, ugye, hogy a nyomottnak semmi se jó, szájában a narancsos nyalóka is megkeseredik.
Azt mondd meg, hogy négy teljes nap hogy lesz ebbõl, néztem fel az égre kettõ tájban összekulcsolt ujjal, mintha diót törnék puszta kézzel, úgy, de ezúttal sem jött létre diszkurzív szituáció, mert odafent a megimázott célszemély helyett csak egy sárkányra kötött ember lebegett - az elemekkel küzdve azon dolgozott, hogy ne ott végezze lent a fûben, ahol én végeztem a pihenés feladatát. Szívós fajtám ellenére úgy éreztem ugyanis, hogy gyengülök, e feszített tempó nemigen lesz tartható. Mentem volna, be kell valljam, blokkolni már nagyon, valami átlátszó ürüggyel fellazítván neveltetésemnek a kitartás szóban összefoglalható szilárd alapjait, de hát mi az, amitõl a teljességgel fölösleges beszéden túl más az ember, mint egy rigó, tücsök, bogár vagy teszem azt: fakopács? A vasakarat. Na, úgyhogy maradtam, míg fel nem tûnt a tájban egy sárga bukósisak. Attila bácsi harcolt lent a völgyben, hogy teljesítse a hazajutást, de nem nagyon nõtt az a pontnyi méret, ami õ volt a motorral, mert minduntalan fölbukott. Látszólag hozzám hasonlóan unta már pedig a kihívásokat: bármerre is kanyargott a földút, jött volna ezerrel a réteken át, mint vakegér, toronyiránt, de a gép nem engedelmeskedett. Tolni kezdte végül, már be se volt a Riga rúgva, szemben Attila bácsival, de így se lett jó, mert a ráakasztott marmonkanna okán a kormány nem volt irányban tartható, miáltal a motor vezette továbbra is Attila bácsit inkább, mint Attila bácsi a motort. Csillagos volt már az ég, mire a Budai-hegység déli részeit bejárva feljutott, szántanak, mondta, majd összeesett. Fölé hajoltam, megnéztem, hogy él-e: minden testrészében vérzett, de volt remény, mert hála a jó égnek, ütemesen jött a borszag, nemcsak úgy halványan, rendszertelenül. Amikor aztán a szemkinyitás módszerével végre meggyõzõ életjelt adott, két holtfáradt, elcsigázott, a sikerért megdolgozott ember nézett egy nehéz nap végén kölcsönös részvéttel farkasszemet.
