Keleti kilátások
Pronyóvilág
Az életemben érintõlegesen, mégis meghatározó nyomatékkal szerepet játszó emberi állag hihetetlen mértékû leromlásáról van szó. Arról, hogy akikkel nap mint nap érintkeznem kell - a sógorom szép szavával élve -, pronyók szinte egytõl egyig, s ez engem néha teljesen lever. Sietek megjegyezni, hogy korántsem valamiféle intellektuális gõgrõl volna itt szó: a legnagyobb bunkó, nem kétséges, én vagyok. Már csak azért sem lehetek lenézõ fölénnyel vádolható, mert mióta az eszemet tudom, elemi erõvel vonzanak a prosztóság színvonalas változatai, de annyira, hogy elsõ tizennyolc évemet Szkiba Barnáné Motoros Mária egyenesen bearanyozta. Istenem, ahhoz Hrabal kéne, Tar vagy Krasznahorkai, ahogy õ 1967-ben végignézett az egyetlen intésére felsorakozott díszes társaságon, amikor az udvari budiajtó kulcsa elveszett... Nem beszélt õ sokat, nem volt közléskényszere, de amikor azt mondta, hej, te Szkiba Barna, de igen rábaszol, az jelent, jövendõt s benne két komplett emberi sorsot átfogó életútösszegzõ monológként volt értelmezhetõ. Nála még tapintható súlya volt a szónak: ez az egyszerû mondatba foglalt fájdalmas sóhajtás például halálos ítéletnek bizonyult.
Ezek viszont, akikkel - szülõtársként, szomszédként, bolti vásárlóként -napi szinten kapcsolatban vagyok, feszt beszélnek bele a világba, de ez a beszéd nem irányul az égvilágon semmi másra, mint hogy bebizonyítsák: nem, õk nem pronyók, mi több, jelentõs szereplõk az élet színpadán, csak most átmenetileg, félreértésbõl kifolyólag nem osztottak nekik lapot. A kísérlet azonban minden erõfeszítés ellenére a céllal éppen ellentétes eredményhez vezet: fokról fokra, kristálytisztán tárulnak fel valami mély, differenciálatlan, alaktalan és unalmas emberi sötétség teljességgel tartalmatlan mélységei, az elviselhetetlen középszerûség árnyalatai. Egy iskolai folyosón, kocsmában vagy óvodaudvaron még viszonylag egyszerû a helyzet: bólogatok négy-öt percet, aztán arrébb farolok. De egy hétvégi focitorna a lakótelepi iskolában egy másnapi, baráti sörözéssel megfejelve, az már például soknak mondható. Azt se tudtam, hová bújjak, annyira szégyelltem magam a retikült vállpánton forgató, joggingos, magas sarkú cipõs szurkoló anyukák miatt; az önmagukból kikelt, ötéves fiukban a Ronaldót meglátó, szakértõként ordítozó s a meccsekrõl alkotott, generálisan inadekvát, ám megfellebbezhetetlen faktumként hangoztatott nézeteiket velem megosztó férfitársakról pedig jobb szót sem ejteni. Aztán a ráadás: az az egy sörre szóló meghívásból lett hétórás úgynevezett beszélgetés... A haver pedig furcsa, átmeneti képlet: benne van a lehetõség, a színvonalas tahó, a formátumos bunkó ígérete - az elhibázott meghívás is e szimpatikus karaktervonás kibontakoztatását célozta meg. És esküszöm, hogy mindent elkövettem, hogy efelé mozdítsam: drukkoltam neki, segítettem, hallgattam türelmesen, vagy éppen hogy kérdeztem, közbeszúrtam valamit a billegõ, necces helyeken, amikor megcsillant vagy veszni látszott a remény. Jaj, mindjárt, igen, csak most el ne bukj, el ne rontsd, most mondj még valamit, drága jó barátom, valami rád valló eredetit, hagyd ezt az álvagány, dicsekvõ dumát. Könyörögve kérlek, fordíts a szólamon, gyöngyözz ki egyetlen hiteles mondatot, és meg vagyok nyerve, felteszem a kezem, látom, hogy van arcod, magod, szilárd állagod: szeretni foglak, paraszt, esküszöm.
De elbukott, mindig visszacsúszott karakter nélküli, színtiszta pronyóba az érzékeny határpontokon. Fél éjszaka dolgoztam keményen, nehogy elvesszen végképp az ügy, mert annyira szeretném, ha újra lennének bárdolatlan, nagyszabású tahó barátaim, csiszolatlan arcok, valódi figurák, nemcsak ezek a naprakész válaszú, eszes értelmiségiek. Hisz Marikát például - akit barátomnak talán nem, de jellemfejlõdésem szempontjából második anyámnak nyugodtan nevezhetek - úgy, de úgy tudtam szeretni, hogy hetekre megviselt a hír ´88-ban, hogy bilincsbe verve vitték el... de nem, nem, sajnos nem sikerült célba jutnunk a keserves atyaúristennek sem. Éjféltájt feladtam, levettem a kezem róla, hagytam üveges tekintettel, hogy hadd mondja, végetérhetetlenül.
