Sajó LászlóÖt és felesT... pra ma..., hí a ha...! (beszédtöredék) Fogmosáshoz szól a Kossuth-nóta, el kell menni, még egyszer, a térre, mint mindig, fal mentén, titokban egykor, lányommal a nyakamban máskor, követeljük a szabadságot!, most a fiammal, nem, nem a ligetbe, azt már eléggé unom, ünnep van, ezt még nem eléggé.

A múzeumhoz az idén se, soha még, mér´ pont most, vagyok szokásaim rabja, mostanáig, márciusi öreg, született márciusi. A beszédet megnézem, elsõ félidõ, mit veszítettem, csapkodó játékzászlók, szép magyar vitézek, daliás leventególok, s idõk. Gyerünk, a második félidõre még kiérünk, tér, fél, csere. Ha jó leszel, a földalattin elmagyarázom, mi a magyar. Akkor most megyünk a magyarokhoz? Mondom a gyereknek, te is az vagy, én nem akarok magyarok lenni, de most már késõ, pár napos ejrópai, rugdos a térdemen, hóc, hóc, nátókatona. Az aluljáróban még nincs demokrácia, királyság van, jõ maga a hajléktalanok Királya, saját koronás fejét követeli, önszatyrába dõl, kiáltozván: Talpra, magyar! ám a rend õrei, mindjárt hatan, kérdõre vonják, te hugyoztál bele a kukába?!, á, hogy hugy, õ nem, valaki beleöntött valamit, ez különben se kuka, szemetes, õ csak tudja, itt nõtt föl. Ide született. A többit nem hallom, elsodor a forradalmi tömeg.

Az Erzsébet, mostanában kötõjel nélküli, híd alatt ismét találkozom velük, a rendõrökkel, egy szakasz kucorog egy randa autóban, végre egy ismerõs, a járgány, megszólal a rabomobiltelefon, Akasszátok föl a Királyt!, kezdõdik. A téren kalbász és ser, vursztmitbír, magyarok falat- és italoznak a habsburgok árnyékában, befed a sörsátor, ha tele a korsó, árusok, mint a mesében, kínálják portékájukat, hol vagy, Mátyás király?, kalmár szellõ jár körbe a téren, veszek gyorsan egy százasért magyar zászlót, az árulót nagy sportszatyrával épp zavarják el a még idõben érkezõ éberek, ha még egyszer találkozunk, nekik is fizetek. A gyereknek csak a zene kell, s katona, persze a fehér ruhás katonazenekar, hiába mondom, az az ellenség, a közelükbe kell férkõznöm. A hátukba kerülök, nem könnyû, jár a kettes villamos, szembõl erõsítés érkezik, békávés terelget le a sínrõl, a bácsi katona? akkor mért nem zenél?, a bácsi aggódik érettünk, legalább a gyerekkel törõdne, én már nem is számítok, maga meg a saját nagydolgával, otthagyom a szarban. Mikor az uccán átment a kettes. Az elõadás már az erkélyjelenetnél tart, lekesítõ beszéd, mint ómagyar Mária-siralom hangzék: ...fe.. zra...mit... csa...ro...õ...balá...itni! Csak a felkiáltójelet értem, már a múzeumkertibõl is, pedig nem volt hiba a közvetítõvonalban. Térbeszédfoszlányok, a szavakat elnyomják a kettes villamosok, az alapzajok, gép- és gyerekkocsik, figyelni próbálok, galamb a kavicson, emberek a hídon, a verõce a vízen, a város mûködik, ezt mondja a szónok is, Pesten történt, amit hallotok, már amit hallok, a gyerek kiabál a nyakamban, menjünk a szoborbácsihoz!, nem lehet, tarkófejek pásztáznak szúrós tekintettel, nem engednek oda, galambok ülnek rajta, taps, most hallom, tüntetésen vagyok, szimpátia-. A koszorúzáskor mégse kéne, templomban, temetésen, tapsolni, ünnepélyes, lassú gyászzenére, jegyzem meg szomszédomnak, rám néz, megjegyez. A gyerek közben a zászlót gyalázza, letépte, most a hurkapálcikával vezényel, dalárda fölsorakozik, elindulunk a szép Hazám, hazámból. Sietni kell, a hagyományõrzõ lovas huszárok a Lánchíd felé tartanak. Most már gyere gyalog, megáll minden virágágyásnál, az egyikbe beszúrjuk a hurkapálcát, az Ismeretlen Március tizenötödike emlékére, a gyerek egyenként szeretne minden virágot, csak megnézem, én barom, ahelyett, hogy hagynám, vonszolom, csak a menet végére, a sárga autókhoz érünk oda, söprik a lószart az utcaseprõk, pfuj, hát nincs benned semmi hagyománytisztelet?!

A Deák, mostanában kötõjel nélküli téren megtelik a földalatti, polgártárs lemarad, csak a fejével int, azzal tud, egyik kezében magyar zászló, másikban kannás bor, bevárja a többieket, húzzunk a francba. Itt úgy sincs számára hely, majd a téren. Biz´ oda nem megyünk, igen, ott is zenélnek, igen, ott is beszélnek, a falak visszhangozzák, csak a felkiáltójeleket hallom, a pihentagyúdörejt, nem értem, szeretném nem érteni, menj anyádhoz, kezdõdik a kispestdunaferr. Utána építünk.

Keresgélem a szétdobált duplót, hogy lesz ebbõl petõfiszobor, közben titokban tizenhetedszer is megnézem az Az aranyembert, az az aranyember? nem, a másik, amelyik nem halt meg.

Az utolsó beszédet a fürdõszobában hallgatjuk, a közszolgálati zsebrádió nem szabotál, a sportvilágnál bezzeg ki-kihagy. Ma nincs sportvilág, mikor jön a rádiómese?, ma az sincs, ma ünnep van, rendkívüli adásnap, nem szeretem az ünnepet, maradj csendben, nem hallom, a rádióban is az aranyember van?, az.

Másnap kedd, valójában hétfõ, ezt a napot nem ússzuk meg, tódul a nép az aluljáróba, s aztán munkára, föl, a Király a helyén, újra a régi, talpra, magyar!, a lényegre tör, rabok legyünk?, belehugyozik a szemetesbe. Vagy szabad.