Para-Kovács Imre
Én-teriõr
Ölni egyébként is jó lehet, csak gyáva vagyok meg ilyen tesze-tosza, más mámorában kivérzõ vesztes figura, anyósom macskáit sem tudtam lapáttal agyonverni, pedig születtek sorban, és õ biztatott.
Álmomban úgy vertem agyon a kopaszokat, hogy meg sem tudtak mozdulni, csak néztek, amíg én egyrõl a kettõre jutottam, nagy és határozott csapásokkal, meg voltak ilyen dolgok is a kezemben, amik sebeket okoztak, ilyen fémtárgyak nagy élekkel, amik vágtak meg hasítottak, istenem, ahogy fütyült a szél, dallamát érzi a sportruhás tahó, rímjeit írja a tavaszi fáradtság, a modulálatlan melasz.
Aztán felébresztett a szemközt lakó rabló, mert megint ököllel törte fel a Daciát, mire a riasztó megszólalt, úgyhogy én felriadtam, majd visszaalva egy új képlet jött, tudtam, ez a világ képlete, de aztán ráaludtam jól, senki, ha nem én, gondoltam, és egy kórházban voltam, ahová feleségem protezsált be, és Ross doktor állt az ágyam fölött, kicsit indignálódva, de nettül, osztán azt mondta, hogy ha ugrálok, akkor nem lehet segíteni a heresérvemen, de most van egy ilyen új módszer, amihez nem kell altatni, de én mondtam, hogy altasson csak nyugodtan, aztán odajött egy szikével, közel a herémhez, és akkor tudtam, hogy a feleségem bízta meg azzal, hogy kiheréljen, aztán akkor szerencsére megint észrevettek a Nádasi fivérek egy õrizetlen abrakos tarisznyát valami Trabantban, tehát betörték az ablakát, úgyhogy felüvöltött a riasztó, és az én herém megmaradt.
A reggel úgy jött, mint szívószál a belvizes parasztnak, nem segített, de megmutatta a kiutat, helyettes álmodó leszek, lassú, de kimért léptekkel haladok az ösvényeken, és hiába ér csüdig a víz, azóta ébren vagyok.
