Hosszú ujjú, szürke pólót veszek a fekete bomberdzseki alá, bal zsebébe pénzt rakok, a másikba kulcsokat. Elmegyek a park végéig, hogy halljam eltörni a fagyott fűszálakat, aztán visszajövök a járdán, de közben veszek fél kiló mélyhűtött csirkeszárnyat. Nyersen eszem, mielőtt kiengedne, almapaprikával, közben az ablaknál álló pultra támaszkodom, és nézem a temérdek céklát a szemközti standon. Amikor hazaérek, nem veszem le a bakancsomat, úgyis mindjárt indulnom kell tovább, csak bekapcsolom a tévét, és megnézem a tegnapi biatlonverseny ismétlését. A levélbedobó felől gyömöszölés hallik, a tapírfejű postás küzd egy szokatlan méretű küldeménnyel, majd becsönget, hátha. Mázlija van, kimegyek, átveszem, kettéhajtott, vastag boríték, nem csoda, hogy nem fért be a résen, lehet vagy három centi vastag, a feladó ismeretlen, úgyhogy megy a többi közé, majd megnézem kedden.
Ezúttal magammal viszem a félig lenyírt Kövér Nyulat, hátha a világ megérett már látványának befogadására, de nem, rögtön a sarkon leszólít egy 24/24-es küllemű nyugdíjas, és az után érdeklődik, vajon mi ijesztette meg az állatot, hogy így összehúzta a fejét. Lenézek a bakancsom orrára, és a hideg csirkeszárnyakra gondolok, meg sem állva. A hátralevő háromszáz méteren alig negyvenszer ismétlődik meg a jelenet, fantáziaország kis lakói pont ma sétálnak erre, és egymás után sorolják a tippeket, mitől lehet egy ekkora ebnek ilyen apró feje. Nem kenyerem a civakodás, hagyom, hadd találgassanak.
