Hóban szánakozni
Nem láttam a pipától. Akkora pipa volt a számban, hogy a tömős vége eltakart mindent. Akkora volt, mintha ott egy külön fejem lenne, ami füstölög. Próbáltam megfogni és arrébb tolni, hogy lássam Csontváry festményét, ha már itt vagyok a múzeumban, de nem ment, nem mozdult. Annál inkább se, hogy az nem az én másik fejem volt; még jó, hogy nem fogtam meg. Megfogom valakinek a fejét ott a Csontváry-múzeumban, és kész a sikoly. De várjunk csak! Ez így nem lesz jó. Kezdjük elölről!
Bementem a Csontváry-múzeumba, ahol mondták, igyekezzek követni a termek számozását, mert így van felépítve a kiállítás, és ha mondjuk a kettes teremből azonnal az ötösbe megyek, azt ne tudjam meg.
Bementem hát egyből az egyesbe, ahol rajzokat lógattak éppen. Kinéztem egy furcsa öreg komát, fáradt is voltam, gondoltam, leülök ide, mint a Bernhard-regényben a kicsoda, az Öreg mesterekben, és felszívom magamba a látnivalót fel-felriadásom tempójában, fúgaszerűen, és ki is pihenem magam. De másnak se kellett több, bejött két spanyol vagy német, odaálltak a kép elé, háttal. Gondoltam, ez a két spanyol vagy német majd lefényképezteti magát, háttérben a nem látszó rajzzal, aztán tova. Ámdecsakhogy népies fordulat következett, bejött egy, általam múzeumban még soha nem látott ismertetős ipse, és akkor németül vagy spanyolul heves szuszogással magyarázta a kép tendenciáit, vulgarizációját és a fej ívének bizonyos esetekben számba veendő ballisztikus röppályáját. ´ is spanyolul vagy németül beszélt, nem értettem tisztán, kissé fáradt voltam a banános kacsától, pedig azt mondták, könnyű étel, és valóban, az étlapon az állt, hogy 20 deka, 200 gramm; ellenben szép dobósúly egy repülni nem tudó állathoz képest; de hogy a banán hol volt benne? Mert ez a kacsa szerintem nem tudott repülni. Na de hagyjuk!
Azok ott hárman a rajz előtt megmerevedtek, lecövekeltek, majd pedig a "pitypang a szélben" című mozdulatokkal újrarajzolták az egész képet a levegőben. Hát nektek se lesz már jobb?, gondoltam, és mivel az egyik német vagy spanyol nő volt, és amilyen tartósan tartózkodtak, elképzelhetőnek tartottam egy szülés levezetését is a kép előtt, ha esetleg majd erre is rátérnek.
Fogtam a hosszú sildes bőrbézbólomat, amit eddig a térdemen nyugtattam, és kiléptem az egyes számú teremből, hogy mihamar belépjek a kettes számú terembe. A kettes számú teremben egy kisebb turistacsoport fejrésze tartózkodott a nagyméretű, ezért alacsonyan lógatott festmények alsó negyedében, amely mintegy kompozíciós áttűnést keltett, lévén, a kép szereplői megsokszorozódtak, a kép alsó részét sötét fejek és fehér nyakak mintegy a távolodó gonosz távképzetével mozgatták, a kép szereplői viszont viszonylag stabil pozíciójukból hessegették az alulról feltörő sötét és, mondom, a kompozícióhoz képest gonosz gömbfejeket.
Lárifári. Jól beleéltem magam, miközben láthattam szép új széldzsekiket, top-fazonú körsapkákat, de eredeti Csontváry-festményt a kettes teremig nem volt módom megtekinteni. Igen, ez a nagyság átka, amikor annyian néznék a képeket, hogy már egymástól nem látnak, vagyis csak egymást látják.
Haladtam tovább a hármas, négyes és sorolhatnám tovább az általam ismert természetes számokat növekvő sorrendben, de ez a lényegen mit sem változtatna, azon, hogy a képek méretéhez képest a termek kicsik, s nincs az a rettenetes jó pozíció, amelyből egy magányos cédrus legalább lélektani keretek között magányosnak látszhatna.
Mert az emberek szeretik közelről nézni a képeket, hátha találnak a kereten egy forintot, vagy hátha végre megértenek valamit a tök unalmas festészetből, hátha így közelről az összemosott festékrétegtől kicsit megszédülnek, hátha rejtett vizuális narkotikumot rejt a vászon, vagy lehet, hogy egyszerűen csak a festéknek van jó szaga, amiért mindjárt érdemes lesz képtárakba járni. De nem és nem, csalódott arcú gyerekek szédelegtek egymás között dörgölőzve, és már úgy, de úgy várták a menzakoszt realitását. Én meg az esélytelenek nyugalmával bírtam-reméltem, hogy legalább több fej magassággal lentebb egy óvodásturnus lép a terembe, és végre megnyílik nekem bármelyik kép, úgy önnön fénypompájában. Vagy ahogy!
Az úgynevezett utolsó teremből is kijöttem, amelyben egyre csak fokozódott a vasútállomások várótermeit borzoló visszafogott hangulat, megálltam a prospektusok előtt, hogy akkor most megveszek egyet, de akkor rám szóltak, hogy "erre van a kijárat". Teljesen ösztönösen mentem a jegypénztárhoz, hogy visszaváltom a jegyet; majd mondom, elnézést, nem sikerült megnézni a képeket. Á, hagytam, egyszer ezt a tréfát már amúgy is lejátszottam közvécében: széttártam a karom, néni kérem, sajnos, nem sikerült.
Nem tudom, miért gondolom most, de mintha az utcán hó, vastag hó fogadott volna, és bokából csikorgó léptekkel, szánakozva megindultam a következő múzeum felé, ahol, dörzsöltem a tenyerem, akkor is megnézek egy képet, ha előtte százszor le kell írnom a hókifli receptjét.
