Egotrip

Jön szembe a téren, Vörösmarty, a tér, a haza bölcse, a szomszédos térről, a neves publicista éstörténész éspolitológus ésatöbbi, mondom neki, akkora ember vagy, már be se férsz a tévébe, mosolyog, visszavág, ötszázvalahány verseskötet jelent meg tavaly, sok, a líra: öngyógyítás, a költőket a tébéből kell pénzelni, bólogatok, havi fixszel, az ember könnyen rímel, ilyen rosszul, különben is, a történelmet - bukkan föl a téren e rémalak, s inte felém -, a miénket, költők csinálták, olyan is, mondja ő, géza, ne politizálj! súgja bennem a kisegér, majd adok a kötetemből, adom meg a végső döfést, lassú métely, menekül sietve, dedikálni ő is, saját árnyékunkban ülünk a napon, ki-ki a saját sátra előtt, pavilon az. Idén nem adtak napernyőt, reklámhordozó, önkormányzat tiltá, ég a napmelegtől a kopár szék, csak a sörösdoboz vet árnyat, nézem a kollégákat, lám a többi hűs sör. Sor. Az nincs, ismerősök jönnek, ők se vesznek, előkotrom táskámból az e célra tartogatott példányokat, tisztelet, szeretet, barátság jeléül, dátum. Emelem dobozom, van még benne, langyos a sör, de nekem így is. Még három perc, lejár a fogadóórám, sietni kell, este románmagyar, magyaromán, történelmi - bukkan föl újra a téren a csuklyás alak - meccs, olvastam. Nehéznek és reménytelennek tűnik a valóságos és a szimbolikus küzdelem? Igen. De a történelem bátorító vigaszt küld a csapatnak. Ne felejtse közülük senki, hogy Marathonnál is a reménytelenség győzött. A Magyarok Világszövetsége nevében hitet, erőt és sikert kívánunk! Megcselekedtük, amit megkövetelt, aha. Költőtárs reszketve dedikál, ideges, innen azonnal hazarohan, készül a meccsre. Jár-kel a lakásban, benéz a fürdőszobába, a tükörbe, még a ládára is föl. Eszébe jut, váltogatja a csatornákat, korán van még, leviszi a szemetet. Maga elé bámul. Az ember úgy szurkol, ahogy. Én, nyolcadikutas magyar alkat, sört fogok inni addig, végre csapoltat a konzerv után, pálinkával, valahogy el kell viselni, a vereséget, kika-punk-ugyis... Hűs pincében, lennék bár. És akkor fölbukkan, nem a történelem, egy olvasó. Hogy én vagyok-e, aki. Én írtam-e a, nem, nem az asztalon heverőt, ez a hatodik, tudja, a hetedik majd én leszek, nem is a Jadviga párnáját, hanem a róla szólót, a Jadviga spermáját, én. Hogy ő, magyartanár, azután elolvasta, és a többi magyar irodalmat is, kortársat, azóta, ő, aki megállt negyvenötnél. Mondja a fiatal, magyar, tanár. Sorolja a neveket, dedikálnak épp vagy sem, milyen kitűnőek, mennyire örülök, mondom. Aztán hallgatunk negyedpercig, hosszú, hogy ő már megy is. Á, maradjon még, hallgatunk tovább, mit is tudnék mondani. Nem vagyok kritikus. Most már tényleg mennie kell, látom, egy leány várja, várja túlnan, a hűvösben, mellettem már szellőzködnek, indulnak a pincébe, én még elücsörgök kicsit a napon, sütkérezem a dicsőség fényében. Ezért érdemes ülni. Érdemesülni. Kiérdemesült költő, innen már csak lefelé, a lépcsőn, beleveszek a homályba, a többiek már az első korsónál. Elém teszik, nem az étlapot, olvastam-e, mit írnak, a másik oldalon. Ki a magyarokkal az országból! Hagi mindörökké felsőbbrendű! A Teremtő (le)fokozása: Isten, Hagi, Család. D. Petrescu jobbhátvéd vért ivott, mint legendás elődje, V. Dracula a Transsylvaniae non Corvinulból, megöljük őket. Még sose nyertek ellenünk, fociban, itt az idő, most vagy. A történelem kacagva tűnik el a vécé irányába, alighanem nő, mert nem találkoztam vele, kerestem pedig többször. A rituális pohársör a végén egyhajtásra, sietni kell, kezdődik a valóságos és a szimbolikus (?!) küzdelem, a lépcsőházban már megy a meccs, a másodikon üvöltés, de csak a tévében, a gangokon, a lakásokból, az ablakokból néma csend, rosszat sejtve nyitom az ajtót, röpül felém apám hangja, egynullra vezetnek, ha nem hiszed, gyere nézd meg, replé, második perc, aztán a tizenötödik, a történelem, vége. És a tévéhomályból fölrémlik a nyáreste, ezerkilencszáznyolcvanhat, a mexikói dögmeleg, akkor az oroszok, jaj, csak ne az a dal legyen. Akkor, Csepelen, a meccs után, izzott a lakótelep, komoly férfiak szítták a cigarettát az ablakokban, parazsak mindenütt, férfiúk atlétában, ó, görög férfiú, Marathoni Győző!, lepöcköltek hamut, csikket, néztek utána, az ember olykor csak maga alá bámul, nem ugrottak utána, még nem, mindig van remény, Kanadát megverjük, még bármi lehet, zárd már be azt a rohadt ablakot, fölébred a gyerek, csend volt pedig, csak a gubacsi hídon ment át egy tehervonat, azóta is, végeláthatatlan, nyáresti, hosszú, forró csend. Most megúsztuk kettővel, a második félidőre már nem jött ki, le az égből a román isten, Hagi, aki igenis felsőbbrendű, a pályán, mindörökké, ámen, nem aláztak meg, nagyon, helyt, álltunk, a pályán. Nyitva az ablak, nincsenek parazsak, dől be a meleg, a mélyenalvók horkolásába látok, csapkodná bár a szél az ablakokat, törjön be üveg, mint most magyar konzulátus- és egyházablak győzelemittas namilyen szurkolók vérfagylaló kezei által, és a vész kitört, megint esik. Nézem villámidat dörgő fellegekben, mint ama könyvnapon, másodnapon, amikor elsötétült az ég, az ember jött elázva a Váci utcán, és nézte a ruhájukhoz tapadt áttetsző nőket, az ember, a könyvpavilonok bezártak, bent kucorogtak költők, kereskedők, egyetlen bodegapulton, súlyos kövekkel lefogott fólia alatt azonban könyvek dacoltak az idővel, várták az ismeretlen olvasót a Deák Ferenc utca felől.

Civilizációnk jelenlegi állapotát illetően Stumpf honvéd különb jósnak bizonyult Stanley Kubricknál. Míg ugyanis az illető hadfi (nyugalom, névrokon) 1983 telén, leszerelés előtt három nappal (ami tudvalevőleg a világ), amikor boldogan belerikkantotta örömét a szombathelyi laktanyaépület lépcsőházának kongó-bongó magasságába, miszerint a kopaszok 2000-ig maradnak, pontosabban határozta meg a jelen végét, mint a kimondottan időspecialista filmművész, aki egy esztendővel későbbre helyezte a kalendáriumban a jövő, azaz a más-világ kezdetét. Merthogy mostanra úgy tűnik, a dolog eldőlt. Az idén vehetünk részt az évezred utolsó őrületes technobulijában, megköthetjük az óvilág legelőnyösebb életbiztosítását, és már biztosan lekéstünk arról, hogy szobát foglalhassunk az évezred partijához New Yorkban. Olykor beszámolnak magazinok "szakértőkről", akik szánalmasan hajtogatják, hogy egy évezred csak 1-gyel (és nem 0-val) végződő dátummal szokott kezdődni (csakúgy, ahogy például egy hónap), de szerepük nyilván csak az, hogy a millennarista danse macabre-ban megjelenítsék a realitástól elszakadt szobatudós figuráját, aki tekintetét az égre függesztve bukik orra a valóság rögein.

Amikor publicisztikát írok a MaNcsnak, mindig jó korán kelek. Alig pitymallik még, a kakasok még nem kezdték rá, csak néhány madárka csivitel félénken, majd egyre hangosabban. A kert végéből ritkás köd szivárog, a fűben vakond motoz. Felkapom a rossz nadrágot, gumicsizmát húzok, megnézem, hogy vannak az én kis kedvenceim.

A péntek esti Intercityn körülbelül Cegléd táján elaludt egy debreceni intézményvezető. Ennek önmagában semmi hírértéke nincsen - jogában áll, megteheti -, ráadásul engem mondjuk nem is ért a dolog váratlanul: már Ferihegyen kiesett a kezéből az újság, azóta zajlott a gigászi küzdelem a pihentető öntudatlansággal kecsegtető édes álom és az értelmes emberlét olvasgatással, sörivással, az ablakon való kibámulással kitölthető kereteit felkínáló ébrenlét között. Ment az a jól ismert bólogatás, amikor fokról fokra közelít az áll a mellhez, de Cegléd magasságáig nem dőlt még el a harc, mert amikor elérte, ijedten kapta fel a fejét az intézményvezető: rémült tekintettel pásztázta a vagont, hogy tisztázza, hol is van ő valójában, és amikor erre rájött, az láthatóan megnyugvással töltötte el. A szemében levő eszelős riadalmat vizenyős tompaság váltotta fel, de ennek bárgyú kifejezéstelensége sajnos nem volt sokáig csodálható, mert abban a szúrásban már húzták is a redőnyt rá a pillák, s indult a fej a nyaktól szépen lassan lefelé, majd egy kicsit vissza, megint le és így tovább. Ceglédnél viszont a szakaszos bólogatás ritmikáját döntő érvként egyetlen végleges, kőnehéz bólintás váltotta fel: befejeztem, ez volt a jelentése, ennyit most az ébrenlétből, szasztok, nem csinálom tovább. S elaludt az Intercityn ez az ismert intézményvezető.

Nem tudom, megírta-e már valaki a busz után szaladás lélektanát. Akérdés összetett, és mindenekelőtt nem árt néhány alapesetet megkülönböztetnünk. Először is egészen más busz után szaladni idegen terepen, mint hazai pályán. Tegyük fel például, hogy az embert balsorsa csak tízévenként egyszer veti a Haller utca környékére, ahol egy öt éve elmulasztott adóbevallás kellemetlen következményeivel kell szembenéznie. Dolga végeztével a Haller utcáról a Soroksári útra fordulva, egy BKV-jármű barátságos kék körvonalait pillantja meg; egy távolabbi pillantás előre, és a buszmegállóban álldogáló, reményvesztett várakozók kis csoportjának képe villan szemébe. Ilyenkor mindent egy lapra tesz fel: mindegy, hova megy a busz, még azt sem tudja, megáll-e abban a megállóban, de egy hirtelen impulzusnak engedve rohanni kezd, és csak a busz hátsó lépcsőjén zihálva jön rá,hogy pont az ellenkező irányba akart menni.

Néha, amikor ezek a nagy belebámulások vannak, hogy se kender, se isten, szóval amikor a hajnal összeiszamosodik a szürkülettel, és egyetlen nagy öklendezés a hét, megspékelve némi bűntudattal, hogy vajon felhívtam-e, akit fel kellett volna, és ha fel, akkor mit mondtam neki, azt-e, amit kellett, vagy azt-e, amit nem, szóval ilyenkor eddig még mindig jött egy következő hét. Nem tudom, örüljek-e neki.

Mivel ez az utolsó Dekóder (a MaNcs és a szerző útjai kettéválnak immár), az olvasó talán megbocsátja nekem, ha végül, utolsósorban önmagamat dekódolom. Boldog vagyok, hogy a MaNcs szerkesztőségi vonalával konform módon lehettem bombázáspárti, de azon kapom magam, hogy akut magyarázkodási kényszerem van, úgyhogy pacifisták, harmadszor. Azt hittem, evidens, miért tartom morális imperatívusznak a NATO akcióját és mélyen amorálisnak a "béke" hazai híveit (kivéve az egyetlen árnyaltan gondolkodó Csapody Tamást), de kiderült, hogy nem, nem vagyok érthető, felszínesen érveltem, nyilván.

(felvezetés) Nyolckor kezdődik, nézem a műsorban, kb. tizenegykor már Nyikita jön, a bérgyilkosnő - mit fognak addig csinálni?! Emlékszem Kokó első profimeccsére, már az elején kiütés, aztán ültek a szakértők a stúdióban, töltötték a műsoridőt. Ilyen most nem lesz, se kiütés, se üres duma - esztrád, kabaré, a ringben és a ring körül, szörnyű, na. A dobszai kultúrház se vállalná, s nem azért, mert nincs kultúrház. Van ízlés. Nincs. Az egyesen angol kupadöntő, kapcsolgatok, jön-e Kokó. De csak az ismert ismeretlen popénekes, vagy mi, nesze neked, Európa, s a többi földrész, Kovács István 13. profi mérkőzése az Interkontinentális bajnoki címért, vagy mi, kisvilágbajnoki rang. Majd mi megmutatjuk. Jut eszembe az első és utolsó magyar űrhajós felmenetele, adásszüneti napon szupermozi, ti kértétek, a végén megkaptuk Farkas Bercit is, felvételről. Kokó sehol, előboksz, egy németet ver egy dominikai, győz a német, füttykoncert, ezt talán nem kéne, csalni. Rossz előjel, a Burkina Fasó-i is fekete, ló. A bevonulási induló, Kokóé, a Carmina Burana karmája majd segít, kezdődik, a műsorújság szerint Nikita, a bérgyilkosnő, tizenegy múlt.

Nemcsak nagyon lusta vagyok, de elfoglalt is (egy fontos ember, mit mondjak), meg itt a depi (most a nyári, de lehet, hogy még a tavaszit taposom): tehát most megvonom magam a kedves olvasótól, beszéljen helyettem, tudomisén, a pénzügyminiszter vagy akárki, addig is pihenek.

Nem - mondtam a plafonnak egy olyan típusú baljós reggelen, amikor a komolyabb döntések meg szoktak születni. Ez így nem mehet tovább: a fennálló állapot autófronton semmiképp sem tartható. Menni még csak éppen menne, de megeszi a rozsda lassan teljesen, kiesik a gyerek nekem az alvázon a lyukon, oszt´ kész a baj, kereshetem. Tiszta szerencse, gondoltam, hogy a MaNcs ilyen jól fizet, meg hogy a keleti régió centrumában élek, hiszen így adottak a feltételek; autót venni legalábbis százezerszer könnyebb, mint például beszerezni Kemény István Valami a vérről című verseskötetét. A délelőtt így tettre készen egy autószalonban talált, pontosabban egy szalon udvarán, bizalmatlanul méregetvén a bizományba leadott használt autók kínálatát.

Nem nagy ügy, a rendőrség is csak órák múlva jön, addig bámulom a vizet, nem nagy ügy, bámulom mindig. Betörtek már hozzám, betörtek hozzád is, be fognak törni. Mindannyiunkat be fognak. Bámulom a vizet, merengek a múltnak, item, én. Az a betörés más volt, feldúlt lakás, pénzt kerestek, mozdíthatót vittek, ledőltem az egyik asztalfiókhalomra, előre ittam a. Mintha előre tudtam volna. Most is sejtettem, a teraszon, hat négyzetméter, asztal és körbelóca, üljük körül az asztalt, már kiemelték a betonból, az asztalt, belé volt csavarozva pedig, kérem, én készültem. Hordhattam ki-be, a pihenőszobába avagy kabinba, hét négyzetméter, emeletes ágy, kempingasztal, kempingszék, tíz méter, ide a Duna, bámulom a vizet. Kis lakály a nagy Duna. Egy Duna-parti csónakh. Az üdülőszoba-telepet még hortiapánk építtette szórakozni, pihenni vágyó dolgos tömegeinek, azóta is nagy a jókedv, mindenkor, fal penészes, vakolat omol, non komfort, s lám, még be is törnek. De nekünk így is jó. Sorra haltak ki mellőlem a nyugdíjasok, mert nem bírták fizetni a bérleti díjat, a sor végén, közel a vízhez, magam vagyok, egyedül, irigykednek is. Most még jobban, hogy betörtek. Kérdezem Gyulát, ő mindig lenn van, a szezonban itt lakik, nem látott-hallott valami gyanúsat, istenem, gondolom, talán a rigók motozását a terasztetőn hajnalban, a vonatfüttyöt a gubacsi hídról, papírgyári pirkadatot, magamagát a hajnalt, amint dereng, valami. Hogy ő selátsehall, horgászás után kocsma, hanyatt fekszik, úgy piál, alszik munkaidőig. Vagy szól a cédégyűjtemény, kiváló darabok, erősítő, minden, elnyomja az összes tamtamrádiót, pajszerzajt, betörődudorászást. És a jó Dunavíz simogat. Mondjam azt, hogy nekem is volt, hifitornyom. Meg vagy tíz horgászbotom, sekszpír. Peca se volt a kezemben, nemhogy. Mikor történhetett, hetek óta nem jártam itt, csináltam a hülye fontos dolgaimat, bámulnám a vizet inkább, mindig. Az ajtó szépen be volt hajtva, lakat visszatéve, pedig tárva-nyitva. Szabadon mászkálhatott be macska, varangy, repdeshetett rigó, denevér. Jönnek a rendőrök, kisétálnak a vízhez, tombol a tavaszi délután, a szolgálat is gyorsabban telik. A kályha holt állt?, a sarokban, a kályha hűlt helye, fénykép készül, típus?, Szieszta. Volt egy kempingfőző, csehszlovák, a gázpalackot úgy csináltattam a Klauzál téren, hogy kompatíbilis legyen, kágéesté-szabvány, néznek rám, de vidám ez a boldog. Úszik az ember boldogságban. Végül egy junosztytévé, vagy kép, vagy hang, azon tartottam a gázgyújtót, anyám ajándéka, nem, ezt ne írják be. A rádióm, lengyel, csak a Kossuth jön be, már nem is kellett, tán tudták. Kik? ´k. Timi. Teésén. Erikát se vitték, táskaírógép. Könyvek a polcon. Írni, olvasni nem akartak, csak a főző- és fűtőszerszámok, istenem, melegségre vágytak. Biztos a csövesek voltak, mondja Pisti, a román karbantartó, szereli be az új zárat, télen beássák magukat a kiserdőbe, ilyen gödrökbe, lemerészkednek a telepre, elzavarjuk őket. Felőlem nyugodtan elalhatnak, gondolom, nem mondom, jól teszem. Pisti nem fogad el pénzt, munkaidőben csinálta, megkínálom a házipálinkával, munkaidőben, meg az üveg sörrel, típusa: pils, otthagyták a rádió mellett, a pezsgőt is, a nyári buliból maradt, típusa: száraz, iszik vagy betör, pia non. Ülök a kempingszéken, meghagyták ezt is, bámulom a vizet, meghagyták ezt is. Mi is kéne még. Mintha tiszta szívemből betörök, folyt volna tova, kibontom a pezsgőt, koccintok, ablaküveget, szervusz, Duna, de jó, hogy látlak. Kösz, megvagyok én is. Van asztalom, papírom, mit is tudnék írni. Zavaros, mély, bölcs. Már a költő is megmondta: hát pakoljunk össze kistányért vasalózsinórt / gáztűzhelyet kempingszéket hűtőszekrényt / a sarokban eddig észrevétlen lapuló pók / már csorgatja nyálát hogy házastul fölfalja a repkényt.

Azért jó darab idő kiesett azóta, hogy Hozzád fordultam volna, Kedves Naplóm, de az az igazság, hogy nem történt semmi. Tulajdonképpen nem köt le már ez az egész, csak a napfogyatkozásra készülődöm, meg a Diósgyőr-Videoton meccsre, a többi nem érdekel, csak rakom egymásra a napokat, meg szöszmötölök, hogy valamivel elteljen az idő. Igaz, a múltkor volt egy különös élményem, mert találkoztam egy kőbányai fiúval, akinek a csaját elrabolták az ufók, és azóta is visszajárnak hozzá. Eleinte nagyon bántotta a dolog, és úgy elkeseredett, hogy elverte a nő arcát egy Moszkvics-féltengellyel, de aztán belenyugodott, most pedig már szinte büszkén mesélte, hogy megint itt jártak, és hagytak neki a kredencen egy fél üveg cseresznyepálinkát reggel, amikor beszálltak az erősen oldalkocsis MZ-re emlékeztető űrjárművükbe.

Kedves elfoglaltságom nekem így tavasszal, holdas estéken a verandán elmerengeni a világ folyásáról, s különösképpen szeretek mélázni kedvenc osztályom, az értelmiség rendszerváltásbeli szerepvállalásáról. Irdatlan magas színvonalú vita folyik erről az egyik nem véletlenül legnagyobb példányszámú napilapban, a minap például rá kellett ébrednem, hogy micsoda bődületes lehetőségeket hagytam én ki az elmúlt évtizedben, s ezért bűnös vagyok, akár a többi értelmiségi; a büntetés pedig aligha marad el, jön a nihilizmus kora, és akkor szívás lesz nekünk. Mert ha mondjuk 1989 telén összetoboroztam volna a házból hat-nyolc emberlakospolgárt, persze kizárólag olyanokat, akik maguk nem értelmiségiek, és értelmiségi hivatásomnak megfelelően felkészítettem volna őket a rendszerváltozásra, majd (délután) a pártokat segítettem volna - nos, akkor most nem itt tartanánk. Meg is vetem magam ezért kellőképpen, olykor a tavaszi hold felé köpök egy nagyot, és aláállok.

Balkán Békéje, magyar értelmiségi módra (négy-ötezer személyre)