Egotrip

A múltkor találtam az antikváriumban Konrád 1977-ben kiadott A városalapítójának egy furcsa példányát. A zsebkönyvméretű könyv csaknem minden második oldalán kézírásos "javítások" voltak, 15-20 oldalanként pedig nettül gépelt "oldalakat" ragasztottak a könyvbe. Valószínűleg az történt, hogy a könyv tulajdonosa a mű cenzúrázatlan kéziratának alapján húzott ki és írt át szavakat-mondatokat, vagy "írt vissza" egész oldalakat, létrehozva így "eredeti" Városalapítóját (és egyben feltalálva az interaktív művészet egy eredeti formáját). Nyilvánvaló, ha az illető sejtett volna akármilyen politikai változást a közel-távoli jövőben, valószínűleg nem vágott volna ebbe az elképesztő babramunkába. E privát tiltakozás révén nyilván emberebbnek érezte magát a másoló. Azonban nyakatekert módon magába a rendszerbe is lelket öntött, öntudattalanul is hívén annak - legalábbis emberi mérték szerinti - végtelenségében, és formát adva ennek a hitnek. A rendszertől való elszakadás vágya ilyen módon kapcsolódott a rendszerbe való belenövés szomorkás tényével. Jóllehet a 89/90-es szívet melengető, zászlólengetős-komcsizós-partraszállós szimbolika sok efféle paradoxonból adhatott egérutat, mégis mindenkinek volt egy-két mindennapi élménye, amelyik sokkal szíven vágóbban mutatta, hogy itt valami történt, mint az, amikor mondjuk Szűrös M. kikiáltotta a köztársaságot (hogy valami szívet melengetőt mondjak). A rendszer mindenkinek mást és mást jelentett, és (különösen, mivel elmaradt a rendőrattak) lényegében mindenkinek másképpen és másmikor ért véget.

A múlt héten egy magát megnevezni nem kívánó közéleti személyiség lenyúlta és a Magyar Nemzet című napilaphoz (hogy miért pont oda, rejtély) juttatta el a Magyar Szabadság Alapítvány elnevezésű amerikai szervezet eredetileg Jeszenszky Gézának címzett elektronikus levelét. A derék exkülügyminisztert annyira megdöbbentette a parlamenti hacker cselekedete, hogy komolyan kétségbe vonta a törvényhozás információs rendszerének megbízhatóságát, néhány sajtótermék pedig ismét elővehette az informatikai pokolgép ősi toposzát. Pedig a parlament feltehetően semmivel sem kevésbé biztonságos, mint az egész Internet maga. Az Internet ugyanis nem biztonságos, soha nem is volt az, ha egy politikus kódolatlan e-mailben konspirál, az olyan, mintha nyílt levelezőlapon tenné, vagy bemondatná a Kossuth rádióban. E-mailt fogni vagy akár hamisítani pofonegyszerű, minden gyorstalpaló számítógépkalóz-tanfolyamon egy sör plusz áfáért elsajátítható mutatvány, íme egy példafeladat:

A péntek mintegy évtizede érdemileg az ebéddel veszi kezdetét. A tetthely az a szórakozóhelynek csak nagyon részegen nevezhető sötét és teljesen néptelen egység, amelybe e hasábokon az eredeti profil szellemében a kádak visszahelyezése két hete már jó szándékkal sürgetve lett. Az étel igen rossz, a választék tíz éve ugyanaz, a személyzet viszont parádésnak mondható. A függöny mögül lesik, hogy jövök, mire belépek, fölsorakoznak, a tanulókkal együtt vannak rám hatan. Gyenge pontok ismerői, ravasz pszichológusok: Di-ós-győr - skandálják elszánt képpel, nem bánom, maradok, van szabad asztaluk? Megélénkül a stáb, egy tányérért fut, kettő kenyeret hoz, iszkol mindahány, de úgy, hogy közben magyaráz; nem adják fel, mindig próbálkoznak valami újat tukmálni rám. Az ajánlat, a napi menü egy királyi köménymag- vagy sóskalevessel kezdődik többnyire el, elhadarva gyorsan, szégyenlősen kissé, mikéntha utána, ha ezen már túl vagyunk, Sztroganoff-bélszínt mondana. Ne folytasd, jó fiú, könyörögve kérlek, babot hozz, babot. Nem jött be megint, de senki sem szomorú, indul a hírműsor, a heti aktuális, megelevenednek sorra e békésnek hitt kora délben Debrecen negatív hősei. Megmondta a költő, nem menekülhetsz, lehull a lepel, jellemük feltárul, ütött az óra minden csavargónak a Loki-elnöktől a polgármesterig. Mindent tudnak itt, csak főzni nem, de az tulajdonképpen elhanyagolható - a frissítő tényözönben az érkező babgulyás puszta megszokásból abszolválható, nézzed csak, szerkesztőm, hibátlan valóban, áll a kanál benne, mint a fasz. Nincs mit tenni, nekilátok, két keleti német riasztja fölülem szét a bolyt. Nézik az étlapot, mintha értenék, a személyzet odaadó: königliche Vogelt egyél, segít a séf, verdes a kezével, csapkodja a lábát, hogy csirkecomb. Perfekt vagyok, nem is Pista, szól le a színről, csak azután a jatt is legyen az, mert meghánytatom, omolt vón´, amikor törte az összes smucigjára rá a fal.

Mielőtt túlságosan belemelegednék a sorozatba, gyorsan tisztázzuk, kik is a reklámszakemberek. Nehéz kérdés, mivel a legutóbbi időkig ilyen képzés gyakorlatilag nem volt. Ami most van, arról sem sokat tudok, mindenesetre az is csak az egyik oldal embereit képzi. Merthogy egy reklámügynökség alapvetően két részből áll: az alkotókból (kreatívok) és az ügyfélkapcsolat-tartókból (accountok). (A médiára most nem térek ki.) Az accountok (a szó eredeti jelentése könyvelő vagy valami ilyesmi) általában a közgázról vagy a külker-főiskoláról kerülnek ki, de tulajdonképpen bármi is a végzettségük, a gyakorlatban tanulják meg a dolgot.

Csikesz Józsefné elvtársnő: "... Először volt egy olyan javaslat, hogy az ellenforradalmárokat ki kell szedni a díszsírhelyekről, ezt megtárgyalta egy bizottság, és úgy döntött, hogy ez egy kellemetlen dolog, és nagyon felkavarná az embereket. Törvény van arra, halottakat sírból kiszedni csak a hozzátartozó jelenlétében lehet. Képzeljék el az elvtársak, mi lenne abból, ha az ellenforradalmárok hozzátartozóit odalicitálnánk (sic!), és elkezdenénk kiszedegetni a halottakat... A Titkárság a következőképpen döntött: nem kell kiszedni az ellenforradalmárokat, hanem élő sövénnyel körül kell keríteni azt a parcellát, ahol fekszenek (közbekiáltások: ezzel csak még inkább kiemeljük őket). A mi elvtársainkat viszont ki kell szedni jelenlegi helyükről, egy hősi emlékművet kell felállítani nekik egy másik helyen, és oda kell őket rakni." A Budapesti Pártbizottság 1957. október 7-i titkári értekezletén tárgyalt, díszkertészeti megoldás ötlete az MSZMP titkárságának augusztus 9-i ülésén került először megfelelő magas fórumon javaslatba. A nemrégiben elhunyt Kállai Gyula volt miniszterelnök és a Hazafias Népfront egykori főtitkára a következő problémával állt elő: "A javaslat második része azzal foglalkozik, hogy a Kossuth-mauzóleum környékén temették el a forradalmárokat és ellenforradalmárokat - talán kicsit össze is vannak keverve. Itt az elvtársak olyan javaslatot tesznek, hogy a népi demokrácia védelmében elesett elvtársak tetemét másik helyre kell átvinni. Nem fordítva kellene ezt csinálni?... én csak felvetem, hogy nem volna-e helyesebb megoldás, ha ezeket helyeznénk át egy másik parcellába?" Erre a logikusnak hangzó javaslatra, amely fején látszott találni a szöget, Kiss Károly elvtárs, aki a kaptafától emelkedett a titkári pozícióba, a következő ellenérvet szegezte szembe: "Nagyon gondosan megvizsgálta ezt a kérdést a bizottság. A helyszínen az ottani vezető elvtársakat, a temető igazgatóját is bevontuk ebbe a munkába. Még frissek a sebek, elvtársak. Itt vannak mindenféle halottak; utcán elesett gyermekek, járókelők, többségükben ezek vannak itt - és a mi halottaink. Ezeknek a kiemelése sokkal egyszerűbb, ezek utóbb lettek ide temetve. Azt hiszem, nincs arra szükség, hogy sok száz munkáscsaládot most ezzel zavarjunk. Feleslegesnek tartom. A tervezet szerint az emlékmű köré zöld sövényt ültetnek, és ez egy kicsit elválasztja ezt a részt a mi nagy halottainktól." A titkárság gyanútlan tagjai nem tudhatták, hogy az élet és dr. Pongrácz Kálmán, Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának elnöke már kész helyzet elé állították őket. Dr. Pongrácz június 27-én kelt levelében arról tájékoztatta a Budapesti Intézőbizottság titkárát, hogy "(Az) ellenforradalmi harcok alatt elesettek jelenlegi parcelláját egyelőre meghagyva, azt magas élő sövénnyel kerítettem el". Dr. Pongrácz nem húzta az időt. A Budapesti Intézőbizottság csak egy nappal előbb, június 26-án küldött ki bizottságot "az ellenforradalom alatt elesettek sírjainak rendezésére". A bizottság arra a talányos kérdésre is választ talált, miképpen fekhetnek egymás mellett a szemben állók. "Az 1956. november 1-jén a Fővárosi Tanácsnál működő forradalmi bizottság utasítást adott arra, hogy az események során elesetteknek a Kossuth-mauzóleumnál kell díszsírhelyet biztosítani. A Fővárosi Tanácsnál lévő kommunistáknak (akiknek még erre is volt érkezésük - R. I.) sikerült azonban elérni, hogy ne a párt nagy halottainak közvetlen közelében, hanem a 11. sz. parcellába - ami azonban még díszsírhelynek számít - temessenek." A vizsgálatból tehát egyértelműen megállapítható, ha nincs a kommunisták ébersége, akkor az ellenforradalmárok a kommunista párt nagy halottainak közvetlen közelébe temetik azokat, akik a jelentés megállapítása szerint "fegyverrel a kezükben harcoltak Népköztársaságunk ellen".

Ha Horn Gyula újságíró lenne, "olyan lapot indítana, amely csak az eredményekről szólna". De sajnos nem újságíró, így "zavarja, hogy a sikereknek nincs visszhangja; érzése szerint egyetlen lap sem áll a kormány pártján". Mondja mindezt a békéscsabai ifiházban, lapossági fórumon, a tőle megszokott mély intellektualizmussal és elemzőkészséggel, és mivel a hírt közlő MTI nem az a fajta hírügynökség, amelyik tudja, mi a hír, hát azt a Horn-mondatot dobja ki a tudósítás elejére, hogy: "Tudom, sok a panasz, de ami történik velünk, az történelem, s a 90-es évek első felére gyermekeink úgy emlékeznek majd, mint a nagy, hősies átalakulás időszakára."

95-96-os jegyzetek, munka közben (Kádár), Jeles Andrásnak ajánlom:

Bársonyos gyakoriság, reális igény, egyre rövidülő nappalok belesűrítve a kétezer leütésbe, egy kalap alatt minden: novemberi orgonavirágzás, Amálka, az altesti varázslat, a bakonyi lejtők könnyes szemen átszűrve. Riporter vagyok, a munkám érdekes, bár néha fárasztó és veszélyes, ezért amphetamin-származékokat használok, én vagyok a mosóprofi, a család dílere, anyu, de tényleg. Jó estét kívánok, szeretném a lányát elkérni, bizonyára emlékszik még arra a hatvannyolcas szüreti bálra, na ugyanazt fogjuk mi is csinálni, megspékelve ezekkel a fránya szintetikusokkal, de szúrni nem hagyom, csak ha nagyon kéri. Az öblítőprofi is én vagyok, egy alternatív Dippold Pál, vezeklésre félig kész pszeudokatolikus libidóhuszár. El tetszik engedni, de tényleg?! Viszem Fővárosi Állat- és Növénykertbe is, meg Vidám Parkba, fizetem a perecét, kap lufit, esküszöm, mire visszajön, olyan lesz a vénája, mint új korában, sőt még jobb, ha lesz egy kis időm, még a ráncait is felvarratom, leszívatom a zsírját, tessék már elengedni, na. Egyébként is olyan szép idő van, direkt andalgásra hegyezett kis november közepe, mostanában annyi megrázkódtatás érte, biztos jót tesz neki egy kis séta, majd etetjük a kacsákat, aztán felülünk az óriáskerékre, sikongatunk pajkosan, mint egy megkatéterezett prosztatarákos középvezető, aztán hazakísérem, egészen a kapuig, de tényleg. Nem kerül semmibe, miért ne adjunk neki egy esélyt, hátha én vagyok az igazi, lesznek unokák, viháncoló, kedves kis férgek, ahogy nőnek, egyre okosabbak, egyre pimaszabbak, de mindegy, végül is hús a húsunkból, vér a vénánkból, szőke, kék szemű, leendő kis függők. Tudom, hogy nem tetszik megbánni, mostantól minden jóra fordul, a kiszáradt fák termőre váltanak, újra fut a csöpp patak, a Kristálykertben hitelbe adják a csíkot, de tényleg, tavasz lesz a télben, virágba borulnak a lelkek, de tényleg, tessék elengedni nyugodtan, nem lesz semmi baj, tudom, mit követel az illem, átemelem a küszöbön, veszek neki új ruhát, mobiltelefont, gyűrűt, táskaírógépet, nem szedem szét darabokra, de tényleg.

Az előző Fájlövéssel jócskán túllőttem a célon: golyóérett firkászokban nem sok kárt okozott, viszont néhány harcostársam fájlon lőve érezte magát. Úgy jártam, mint az ercsi őrmester a minap: fröcsköl körülöttem az agyvelő, a fene gondolta, hogy a csúzli töltve van. Bocsesz. Ilyesmi sajnos előfordul, ha valaki meghúzza a ravaszt, mentegetőzni felesleges, lövöldözni viszont muszáj, legalább virtuálisan. A túlsúlyos egónak a személytelenre szocializált kisbetűs ének között ebben az országban ugyanis csak kétféle trip kínálkozik: beáll a sörbe, nyugszik, asszonyt verve, piában ázva, prozacon csámcsogva szenveleg erőltetetten lazán, vagy felszívja magát, levágatja a haját, és lőfegyverekkel teli sporttáskával kick-box-edzésre jár. Az utóbbi addig ugrál, míg laposra nem verik. Született vesztesek és született gyilkosok: isten szétválogatja majd.

Debrecen olyan hely, ahol a sugárút a Nagytemplomba fut bele, ha időben el nem ágazol. Szabadság van, te döntesz, én jobbra szoktam srégen, az 1-es, egyben egyetlen villamos vonalán. De lehet balra is, arra megy a busz, a valamely rejtélyes okból 31-es fővonal, kiírva benne szépen, hogy álló utasok kapaszkodjanak. Így védelmez, óv a jóságos Tefu, vagy mi, az emberszállítmányozás, nehogy fölbukjon az utas. Fogja is erősen, körme fehér, ritka a borulás. Kanyarban nagyot rúg gyereken, gágogó libán. Bethlen utca, Végh Dezső utca, majd az igazi vég, a Doberdó. Ott le kell szállni, nincs mese, s szaporán húzni el. Iszkol haza a nép, viszi a szatyrokat, riadt szeme megpihen a bolt málló oldalfalán. Mindent vissza - szól a festett felirat, s ez máma tényleg a szívéből beszél.

Komar és Melamid orosz festők, akik afféle képzőművész Ilf and Petrovként készítik többnyire mulatságos képeiket a nagyközönség nagy bámulatára és bosszantására. 1982-ben még azt a jelenetet festették meg az érett szocreál (annak is inkább kínai változatának) stílusában, amikor a festészet múzsája bemutatja Kliót, a történetírás múzsáját Sztálinnak, miközben a háttérben az est leszáll Árkádia halmaira. 1993-ban nagyot dobtak. Az amerikai kormány kulturális alapjának pénzén csináltak egy egyszerű kérdőíves felmérést arról, hogy milyen festményeket szeretnek az amerikaiak. Kiválasztottak ezervalahányszáz embert, akik társadalmi státusukat tekintve hűen jelenítik meg az amerikai társadalmat, és megkérték őket arra, hogy válaszoljanak néhány egyszerű kérdésre. Például, hogy mekkora méretű festményeket kedvelnek, melyek a kedvenc színeik, a figuratív vagy inkább az absztrakt képeket kedvelik-e. Megkérdezték őket az általuk kedvelt képek témájáról is. Inkább természeti? Hol? Hegyen? Folyóparton? Netán lakásbelső? Csendélet? Állatok ne legyenek inkább rajta? Történelmi témák? Csatajelenetek? A mindennapi élet örömei? Mezei munka? Városi élet? stb., stb. Összegyűjtötték a válaszokat, és azok alapján megfestették "Az amerikaiaknak legjobban tetsző képet" (és azt is, amelyiket kutatások szerint a legvisszataszítóbbnak tartják). A kb. 70x100 cm nagyságú képen (az átlagméret) főként a zöldek és a narancsbarnák (a legnépszerűbb színek) keverednek, a képen George Washington látható (történelmi téma), amint sétál a folyóparti pázsiton (természeti tematika) láthatólag tavasszal (a kedvenc évszak), és kedvtelve szemlél (harmónia) három dolgos asszonyt, amint mosnak a folyóban (a munkás hétköznapok nehézségei és szépségei), miközben e jelenetet kis őzcsapat (állatos téma) figyeli. A messzi láthatáron csata (történelmi sorsforduló) dúl. (A legkevésbé tetsző képen egy citromsárga-fekete, apró nonfiguratív alkotás volt.) Na ugye hát ez egy elég pihent dolog, azonban az ijesztő benne az, hogy nem is annyira.

The Shadow-Line; A Confession című írásában Joseph Conrad úgy vélekedett, hogy "(A) fikció történelem, emberi történelem, különben semmi lenne. Ám több is annál; sokkal szilárdabb alapokon nyugszik, a formák realitásán, a társadalmi jelenségek megfigyelésén, míg a történetírás fundamentuma a dokumentum, nyomtatott és írott szövegek elemzése, a másodkézből származó benyomás. Ezért a fikció közelebb áll az igazsághoz." Joseph Conrad nem sejthette, hogy Berkesi András, a Sellő a pecsétgyűrűn, az Októberi vihar, a Vihar után és számtalan más, serdülteket és serdületleneket egyaránt megrontó fikció szerzője ezt komolyan veszi, és büntetőjogi felelőssége tudatában fogja majd gyakorolni. A katonai elhárítás volt tisztje, aki tisztázatlan okokból és körülmények között négy évet töltött börtönben az ötvenes évek első felében, és akivel rabtársai a szabadulás után (ki tudja, miért? - én is tudom, de bizonyítékok hiányában nem írhatom) nem álltak szóba, a Népszabadság 1957. szeptember 8-i számában tanúnak jelentkezett.

Délután van, és az évszak természetéből adódóan takarodik lefelé az égről a nap, itt, magasan az egykori SZOT-üdülők fölött meglehetősen látványosan, lila, rózsaszín, kék, baromi giccses, naiv festő ecsetjére kívánkozik, lehetne tőle hányni, de ebben a beavatott pillanatban mégis jelzésszerű, felejthetetlen kép: elütött mackó applikálva a kandalló fölé, zebralábú piknikszékek keretezik az asztalt, bekeretezett nyalás, alias a világ legszebb tája, én pedig ölni szeretnék végre, megfejteni azt a rettenetet, ami engem éveken át a miskolci kapitányság fogdájának pincéjébe kényszerített, ahol szerencsétlen anyámat faggatták fasiszta múltjáról meg a rohadt fiáról, aki éppen tizenhat évesen indul a rendszert megdönteni, tehát ideje rászólni, hogy mióta bassza aktuális kedvesét, és beidézni, és beidézni, és beidézni újra, aztán, mikor letelt az évad, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Jó volt, úgy ment le a nap, mint még semmikor, a Nagygöncöl trónolt a megérdemelt helyén, és még hideg sem volt, enni indultunk Füredre, enni indultunk, bélszínt jól átsütve, és a másikat félig, de nem sikerült, elszúrták, túlsütötték, bár a köret rendben volt, végül is ezért csináltunk újságot, ezért kezdtük ezt az egész rohadt újságcsinálást, aztán mi lett belőle, hol a picsában vagyunk, átkozottak ősapáink, ám az átok genetikus, nem ússzuk meg mi sem, átkozottak vagyunk, és ahol sírjaink domborulnak, és unokáink dorombolnak: nincs átsütve rendesen a bélszín, az Unicum vizezett, sörünk langyos, kávénk hideg, kardunk rozsdás eke, és bármit teszünk, el kell mennünk innen, mert csak ezek lesznek vagy azok felettünk. Figyelem a vénám: éhes, tervezem régóta, hogy kiszállok, rohadjatok meg itt, nélkülem. Belelapozok a naplómba, valaki más írta a lábjegyzeteket, átolvasták, mialatt aludtam, nem járulok hozzá, hogy szerepeljen alatta a nevem, színtiszta paranoia, pedig tényleg...

Vannak emberek, akiket idejében észre kell venni, mielőtt még történelmet csinálnak.