Debrecen olyan hely, ahol a sugárút a Nagytemplomba fut bele, ha időben el nem ágazol. Szabadság van, te döntesz, én jobbra szoktam srégen, az 1-es, egyben egyetlen villamos vonalán. De lehet balra is, arra megy a busz, a valamely rejtélyes okból 31-es fővonal, kiírva benne szépen, hogy álló utasok kapaszkodjanak. Így védelmez, óv a jóságos Tefu, vagy mi, az emberszállítmányozás, nehogy fölbukjon az utas. Fogja is erősen, körme fehér, ritka a borulás. Kanyarban nagyot rúg gyereken, gágogó libán. Bethlen utca, Végh Dezső utca, majd az igazi vég, a Doberdó. Ott le kell szállni, nincs mese, s szaporán húzni el. Iszkol haza a nép, viszi a szatyrokat, riadt szeme megpihen a bolt málló oldalfalán. Mindent vissza - szól a festett felirat, s ez máma tényleg a szívéből beszél.
Debrecenben minden Hajdú, Civis, Főnix és Hortobágy, s - úgy tűnik, sokáig - a diákévek múltával tényleg semmi sincs. Van persze biztos pontnak Walke Károly (DSI-Tegáz), na jó, és az Alföld (irodalmi havilap) - tömeges gyökérveréshez a homokon ez azért mégis elég kevés. Nem csoda hát, hogy Oravecz, Rakovszky Zsuzsa, Kulcsár Szabó Ernő vagy egy nemzedékkel lejjebb Plókai és Duró egyként elszelelt. Azt érezték nyilván, amit Rózsika néni, az utolsó főutcai talponálló mindennapi első vendége, aki mentségéül közölni az összes betérővel el nem mulasztaná: "Úgy vagyok én, tudja, fölébredek, körbenézek, oszt rájövök, hogy indulnom kell: nem fog a hely."
Debrecen nem fogós hely, ez is hagyomány, Csokonaitól kezdve tisztán látható. Nem megtartó, de megszokható, ha az első rémület lefut az agyakon. Állsz először, mikor az egyetem utáni nyáron kiürül, és nem érted egészen, mi dolgod itt. Nézel szerteszét - sík vidék, minden belátható. Tiszták a viszonyok, a városszerkezet egyszerű, hogyan is lesz ezután. Van négy ember, egy normális étterem, közepes futballcsapat, jó strand, szauna és könyvtár: később már elégnek látszik, ha bent béke van. Két fő marad aztán, de lesz - az arányok miatt - négy étterem, jobb lakás és viszonylag jó csapat - ennyi bárhol volna, de az eltelt tíz év lassan hatni kezd. Jó például, hogy a hat egyetem a légkörnek szívósan odahat. Meg hogy az ellenőrt a buszon arcról felismered. S jó az is, hogy csend van és nyugalom, tartós bizonyosság: a gróf úr, Caruso, meg Rázókeverék például ott ül most is a Loki-klubban, biztosan. Tiszta a levegő, a tempó lassú, kevés a brutális arc: Tar Sándor hőseit én inkább Miskolcról ismerem.
Felizzik néha a hely, esély UEFA-kupára, virágkarnevál, tűzijáték, ilyenek. A gyötrelmes másnapok aztán, a mámor után, hogy valami csoda helyett megint a további szorgos munkálkodás marad. Szerénységre intő, fontos tapasztalat - vidámságra az ok amúgy is kevés. Megtörten áll Ady a Nagyerdő fái alatt, háttal a Vigadónak, hol fogyasztott egykor hajnalig. Bent csönd van és félhomály; hol egész évfolyamok nőttek fel, most néhány szomorú jegyes kanalaz menüt. Mulatságra itt már se kedv, se alkalom. Legyen fürdőház újra, mint volt hajdanán, tegyenek megint nyolc kádat bele.
Nem nagy hely Debrecen, de egy szelete berendezhető. Legyen ez a szélén, messze kint, a peremen, hívják Vezér utcának, vezessen ki a sínig, amin túl már csak Bagoly úr lakik - a bemutatás elmulasztható. Legyen itt egy Rózsaszín Párduc meg egy Kürt nevű egység, honnan már nincs tovább. Legyen egy ház rajta, benne egy nő meg három kisgyerek. Legyenek ők megőrizhetők, s szóljon akkor most már erről Debrecen.
