Komar és Melamid orosz festők, akik afféle képzőművész Ilf and Petrovként készítik többnyire mulatságos képeiket a nagyközönség nagy bámulatára és bosszantására. 1982-ben még azt a jelenetet festették meg az érett szocreál (annak is inkább kínai változatának) stílusában, amikor a festészet múzsája bemutatja Kliót, a történetírás múzsáját Sztálinnak, miközben a háttérben az est leszáll Árkádia halmaira. 1993-ban nagyot dobtak. Az amerikai kormány kulturális alapjának pénzén csináltak egy egyszerű kérdőíves felmérést arról, hogy milyen festményeket szeretnek az amerikaiak. Kiválasztottak ezervalahányszáz embert, akik társadalmi státusukat tekintve hűen jelenítik meg az amerikai társadalmat, és megkérték őket arra, hogy válaszoljanak néhány egyszerű kérdésre. Például, hogy mekkora méretű festményeket kedvelnek, melyek a kedvenc színeik, a figuratív vagy inkább az absztrakt képeket kedvelik-e. Megkérdezték őket az általuk kedvelt képek témájáról is. Inkább természeti? Hol? Hegyen? Folyóparton? Netán lakásbelső? Csendélet? Állatok ne legyenek inkább rajta? Történelmi témák? Csatajelenetek? A mindennapi élet örömei? Mezei munka? Városi élet? stb., stb. Összegyűjtötték a válaszokat, és azok alapján megfestették "Az amerikaiaknak legjobban tetsző képet" (és azt is, amelyiket kutatások szerint a legvisszataszítóbbnak tartják). A kb. 70x100 cm nagyságú képen (az átlagméret) főként a zöldek és a narancsbarnák (a legnépszerűbb színek) keverednek, a képen George Washington látható (történelmi téma), amint sétál a folyóparti pázsiton (természeti tematika) láthatólag tavasszal (a kedvenc évszak), és kedvtelve szemlél (harmónia) három dolgos asszonyt, amint mosnak a folyóban (a munkás hétköznapok nehézségei és szépségei), miközben e jelenetet kis őzcsapat (állatos téma) figyeli. A messzi láthatáron csata (történelmi sorsforduló) dúl. (A legkevésbé tetsző képen egy citromsárga-fekete, apró nonfiguratív alkotás volt.) Na ugye hát ez egy elég pihent dolog, azonban az ijesztő benne az, hogy nem is annyira.
A politikai kampánytervezők egyik vastörvénye ugyanis a "középső szavazó tétele". Ennek lényege, hogy ha van egy politikai versengés, amelyben több párt vetélkedik a választók szavazataiért, és mondjuk több téma is van, amely a választás kapcsán érdekli az embereket, akkor valószínűleg nem az a párt fogja megnyerni a választást, amelyik a lehető legeltérőbb véleményeket egyaránt igyekszik megnyerni programjának (amit elsőre feltenne az ember), hanem az a párt, amelyiknek a programja azoknak az embereknek tetszik, akik a lehető legátlagosabban gondolkodnak az illető kérdésekről, mondván, semmi szélsőség. (E szabályt vette figyelembe Bill Clinton, aki elnökségét a melegek hadseregbéli jogai kiterjesztésének gondolatával kezdte, ma pedig - többek között - az iskolai egyenruha újbóli bevezetésénél tart.) Na most ugye vegytiszta esetben ez azt jelenti, hogy amelyik párt megnyeri a választásokat, az volt képes leginkább megtestesíteni az emberek többségének megfontolásait arról, hogy milyen is legyen az ország. Viszont e megfontolások semmivel sem passzolnak jobban össze, mint mondjuk George Washington, a folyóparti csalit és a leskelődő őzek. Az emberek szeretik, ha a politikus figyel a nép szavára, és azt is, ha szép, és azt is szeretik, ha ígér valamit, és azt is, ha az úgy néz ki, mint egy vezető, és azt is, ha olyan, mint egy taxisofőr stb., stb. A politikai ízlés ugyanazokból az építőkövekből épül fel, mint a képzőművészeti ízlés. Komar és Melamid ötletét figyelembe véve, ha tehát minden jól menne, akkor az az elit lenne kormányon, amelynek politikája leginkább megtestesíti az átlag magyar szépségét, becsületességét, igazságosságát, türelmét, belátását és felelősségérzetét. Még jó, hogy nem minden megy jól.
