Para

Kovács Imre: Én

  • 1996. november 7.

Egotrip

Délután van, és az évszak természetéből adódóan takarodik lefelé az égről a nap, itt, magasan az egykori SZOT-üdülők fölött meglehetősen látványosan, lila, rózsaszín, kék, baromi giccses, naiv festő ecsetjére kívánkozik, lehetne tőle hányni, de ebben a beavatott pillanatban mégis jelzésszerű, felejthetetlen kép: elütött mackó applikálva a kandalló fölé, zebralábú piknikszékek keretezik az asztalt, bekeretezett nyalás, alias a világ legszebb tája, én pedig ölni szeretnék végre, megfejteni azt a rettenetet, ami engem éveken át a miskolci kapitányság fogdájának pincéjébe kényszerített, ahol szerencsétlen anyámat faggatták fasiszta múltjáról meg a rohadt fiáról, aki éppen tizenhat évesen indul a rendszert megdönteni, tehát ideje rászólni, hogy mióta bassza aktuális kedvesét, és beidézni, és beidézni, és beidézni újra, aztán, mikor letelt az évad, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Jó volt, úgy ment le a nap, mint még semmikor, a Nagygöncöl trónolt a megérdemelt helyén, és még hideg sem volt, enni indultunk Füredre, enni indultunk, bélszínt jól átsütve, és a másikat félig, de nem sikerült, elszúrták, túlsütötték, bár a köret rendben volt, végül is ezért csináltunk újságot, ezért kezdtük ezt az egész rohadt újságcsinálást, aztán mi lett belőle, hol a picsában vagyunk, átkozottak ősapáink, ám az átok genetikus, nem ússzuk meg mi sem, átkozottak vagyunk, és ahol sírjaink domborulnak, és unokáink dorombolnak: nincs átsütve rendesen a bélszín, az Unicum vizezett, sörünk langyos, kávénk hideg, kardunk rozsdás eke, és bármit teszünk, el kell mennünk innen, mert csak ezek lesznek vagy azok felettünk. Figyelem a vénám: éhes, tervezem régóta, hogy kiszállok, rohadjatok meg itt, nélkülem. Belelapozok a naplómba, valaki más írta a lábjegyzeteket, átolvasták, mialatt aludtam, nem járulok hozzá, hogy szerepeljen alatta a nevem, színtiszta paranoia, pedig tényleg...

Para-Kovács Imre

Délután van, és az évszak természetéből adódóan takarodik lefelé az égről a nap, itt, magasan az egykori SZOT-üdülők fölött meglehetősen látványosan, lila, rózsaszín, kék, baromi giccses, naiv festő ecsetjére kívánkozik, lehetne tőle hányni, de ebben a beavatott pillanatban mégis jelzésszerű, felejthetetlen kép: elütött mackó applikálva a kandalló fölé, zebralábú piknikszékek keretezik az asztalt, bekeretezett nyalás, alias a világ legszebb tája, én pedig ölni szeretnék végre, megfejteni azt a rettenetet, ami engem éveken át a miskolci kapitányság fogdájának pincéjébe kényszerített, ahol szerencsétlen anyámat faggatták fasiszta múltjáról meg a rohadt fiáról, aki éppen tizenhat évesen indul a rendszert megdönteni, tehát ideje rászólni, hogy mióta bassza aktuális kedvesét, és beidézni, és beidézni, és beidézni újra, aztán, mikor letelt az évad, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Jó volt, úgy ment le a nap, mint még semmikor, a Nagygöncöl trónolt a megérdemelt helyén, és még hideg sem volt, enni indultunk Füredre, enni indultunk, bélszínt jól átsütve, és a másikat félig, de nem sikerült, elszúrták, túlsütötték, bár a köret rendben volt, végül is ezért csináltunk újságot, ezért kezdtük ezt az egész rohadt újságcsinálást, aztán mi lett belőle, hol a picsában vagyunk, átkozottak ősapáink, ám az átok genetikus, nem ússzuk meg mi sem, átkozottak vagyunk, és ahol sírjaink domborulnak, és unokáink dorombolnak: nincs átsütve rendesen a bélszín, az Unicum vizezett, sörünk langyos, kávénk hideg, kardunk rozsdás eke, és bármit teszünk, el kell mennünk innen, mert csak ezek lesznek vagy azok felettünk. Figyelem a vénám: éhes, tervezem régóta, hogy kiszállok, rohadjatok meg itt, nélkülem. Belelapozok a naplómba, valaki más írta a lábjegyzeteket, átolvasták, mialatt aludtam, nem járulok hozzá, hogy szerepeljen alatta a nevem, színtiszta paranoia, pedig tényleg...

Vörösbor, mondják: megveszik a telket, illetve egy részét, közben félek, tudom, defektes az úszógumim, lanyhul a matracom, csak félek, illetve támaszt adok ezeknek, hagyom, hogy szüreteljenek a földképződés egyik gyűrődésén nektárt, pedig gyilkosok, kedves, öreg, szánni való gyilkosok, de igen. Sohasem lesz vége.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.