Para-Kovács Imre
Délután van, és az évszak természetéből adódóan takarodik lefelé az égről a nap, itt, magasan az egykori SZOT-üdülők fölött meglehetősen látványosan, lila, rózsaszín, kék, baromi giccses, naiv festő ecsetjére kívánkozik, lehetne tőle hányni, de ebben a beavatott pillanatban mégis jelzésszerű, felejthetetlen kép: elütött mackó applikálva a kandalló fölé, zebralábú piknikszékek keretezik az asztalt, bekeretezett nyalás, alias a világ legszebb tája, én pedig ölni szeretnék végre, megfejteni azt a rettenetet, ami engem éveken át a miskolci kapitányság fogdájának pincéjébe kényszerített, ahol szerencsétlen anyámat faggatták fasiszta múltjáról meg a rohadt fiáról, aki éppen tizenhat évesen indul a rendszert megdönteni, tehát ideje rászólni, hogy mióta bassza aktuális kedvesét, és beidézni, és beidézni, és beidézni újra, aztán, mikor letelt az évad, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Jó volt, úgy ment le a nap, mint még semmikor, a Nagygöncöl trónolt a megérdemelt helyén, és még hideg sem volt, enni indultunk Füredre, enni indultunk, bélszínt jól átsütve, és a másikat félig, de nem sikerült, elszúrták, túlsütötték, bár a köret rendben volt, végül is ezért csináltunk újságot, ezért kezdtük ezt az egész rohadt újságcsinálást, aztán mi lett belőle, hol a picsában vagyunk, átkozottak ősapáink, ám az átok genetikus, nem ússzuk meg mi sem, átkozottak vagyunk, és ahol sírjaink domborulnak, és unokáink dorombolnak: nincs átsütve rendesen a bélszín, az Unicum vizezett, sörünk langyos, kávénk hideg, kardunk rozsdás eke, és bármit teszünk, el kell mennünk innen, mert csak ezek lesznek vagy azok felettünk. Figyelem a vénám: éhes, tervezem régóta, hogy kiszállok, rohadjatok meg itt, nélkülem. Belelapozok a naplómba, valaki más írta a lábjegyzeteket, átolvasták, mialatt aludtam, nem járulok hozzá, hogy szerepeljen alatta a nevem, színtiszta paranoia, pedig tényleg...
Vörösbor, mondják: megveszik a telket, illetve egy részét, közben félek, tudom, defektes az úszógumim, lanyhul a matracom, csak félek, illetve támaszt adok ezeknek, hagyom, hogy szüreteljenek a földképződés egyik gyűrődésén nektárt, pedig gyilkosok, kedves, öreg, szánni való gyilkosok, de igen. Sohasem lesz vége.
