Keresztury Tibor: Keleti kilátások (A péntek mint olyan)

  • 1996. november 28.

Egotrip

A péntek mintegy évtizede érdemileg az ebéddel veszi kezdetét. A tetthely az a szórakozóhelynek csak nagyon részegen nevezhető sötét és teljesen néptelen egység, amelybe e hasábokon az eredeti profil szellemében a kádak visszahelyezése két hete már jó szándékkal sürgetve lett. Az étel igen rossz, a választék tíz éve ugyanaz, a személyzet viszont parádésnak mondható. A függöny mögül lesik, hogy jövök, mire belépek, fölsorakoznak, a tanulókkal együtt vannak rám hatan. Gyenge pontok ismerői, ravasz pszichológusok: Di-ós-győr - skandálják elszánt képpel, nem bánom, maradok, van szabad asztaluk? Megélénkül a stáb, egy tányérért fut, kettő kenyeret hoz, iszkol mindahány, de úgy, hogy közben magyaráz; nem adják fel, mindig próbálkoznak valami újat tukmálni rám. Az ajánlat, a napi menü egy királyi köménymag- vagy sóskalevessel kezdődik többnyire el, elhadarva gyorsan, szégyenlősen kissé, mikéntha utána, ha ezen már túl vagyunk, Sztroganoff-bélszínt mondana. Ne folytasd, jó fiú, könyörögve kérlek, babot hozz, babot. Nem jött be megint, de senki sem szomorú, indul a hírműsor, a heti aktuális, megelevenednek sorra e békésnek hitt kora délben Debrecen negatív hősei. Megmondta a költő, nem menekülhetsz, lehull a lepel, jellemük feltárul, ütött az óra minden csavargónak a Loki-elnöktől a polgármesterig. Mindent tudnak itt, csak főzni nem, de az tulajdonképpen elhanyagolható - a frissítő tényözönben az érkező babgulyás puszta megszokásból abszolválható, nézzed csak, szerkesztőm, hibátlan valóban, áll a kanál benne, mint a fasz. Nincs mit tenni, nekilátok, két keleti német riasztja fölülem szét a bolyt. Nézik az étlapot, mintha értenék, a személyzet odaadó: königliche Vogelt egyél, segít a séf, verdes a kezével, csapkodja a lábát, hogy csirkecomb. Perfekt vagyok, nem is Pista, szól le a színről, csak azután a jatt is legyen az, mert meghánytatom, omolt vón´, amikor törte az összes smucigjára rá a fal.

- A péntek mint olyan -

A péntek mintegy évtizede érdemileg az ebéddel veszi kezdetét. A tetthely az a szórakozóhelynek csak nagyon részegen nevezhető sötét és teljesen néptelen egység, amelybe e hasábokon az eredeti profil szellemében a kádak visszahelyezése két hete már jó szándékkal sürgetve lett. Az étel igen rossz, a választék tíz éve ugyanaz, a személyzet viszont parádésnak mondható. A függöny mögül lesik, hogy jövök, mire belépek, fölsorakoznak, a tanulókkal együtt vannak rám hatan. Gyenge pontok ismerői, ravasz pszichológusok: Di-ós-győr - skandálják elszánt képpel, nem bánom, maradok, van szabad asztaluk? Megélénkül a stáb, egy tányérért fut, kettő kenyeret hoz, iszkol mindahány, de úgy, hogy közben magyaráz; nem adják fel, mindig próbálkoznak valami újat tukmálni rám. Az ajánlat, a napi menü egy királyi köménymag- vagy sóskalevessel kezdődik többnyire el, elhadarva gyorsan, szégyenlősen kissé, mikéntha utána, ha ezen már túl vagyunk, Sztroganoff-bélszínt mondana. Ne folytasd, jó fiú, könyörögve kérlek, babot hozz, babot. Nem jött be megint, de senki sem szomorú, indul a hírműsor, a heti aktuális, megelevenednek sorra e békésnek hitt kora délben Debrecen negatív hősei. Megmondta a költő, nem menekülhetsz, lehull a lepel, jellemük feltárul, ütött az óra minden csavargónak a Loki-elnöktől a polgármesterig. Mindent tudnak itt, csak főzni nem, de az tulajdonképpen elhanyagolható - a frissítő tényözönben az érkező babgulyás puszta megszokásból abszolválható, nézzed csak, szerkesztőm, hibátlan valóban, áll a kanál benne, mint a fasz. Nincs mit tenni, nekilátok, két keleti német riasztja fölülem szét a bolyt. Nézik az étlapot, mintha értenék, a személyzet odaadó: königliche Vogelt egyél, segít a séf, verdes a kezével, csapkodja a lábát, hogy csirkecomb. Perfekt vagyok, nem is Pista, szól le a színről, csak azután a jatt is legyen az, mert meghánytatom, omolt vón´, amikor törte az összes smucigjára rá a fal.

Tápászkodok, tisztán látszik, nincs más semmi, mi (ebből még) kihozható: a bab is megvolt, színház is volt, meg sok értékes információ. Hallom még, hogy itten vagyok, baszom alássan, zwei wunderliche futóművel, zúg a fejem, jöjjön a csend, sok már mára a lelkesedés. Öt perc múlva csobban a víz, jó a halnak, azt gondolom, lazul a test, a szív beáll. Negyven perc mell, a tempót fokozva, a tervezett cél a végkimerülés. Bevált időpont, nincs senki más, nem kell, mint nyáron, az útból a fejeket pofozni el. Az iram hosszonként nő, nincs kegyelem, az agy lassan elborul. Anyám arca, mikor utoljára láttam, napi ügyek, Petri-verssorok. A kétéves Marci egy mondata, lehet simogatni engemet, az is jó, a megfejtésre, jobb is, már nincs erő, csak az órát lesem, kifelé a ködből, hogy mennyi még. Végre a szárazföld aztán, tüdő zihál, remeg a térd, túléltem ezt is, lepusztult szervezet, hajdani kosarasból ami még romnak megmaradt. Itt az idő ezt a maradékot a száz fokba vonszolni át: három óra kamrába zárva, a pokol, amit szaunának hívnak, a célokban a fenti terv szerint. Addig kihúzni bent, míg a hideg rázni kezd, szolid ritmuszavarok, ilyenek. Akkor adni fel, mikor már tényleg nincs tovább, átájulni nyakig a medence jéghideg vizébe, kivárva ott is, Schöller Debrecenben, a végső perceket - jobb ezerszer, mint a Prozac, minden kín elenyész, csak ezt kibírd valahogy, tízéves recept, szívből javasolhatom. S előnye az is, hogy a végpontok előtt, ott a jó magányban, a dolgok, hogy az idő teljen, átgondolhatók: egyszerre tisztul némiképp a káosz és a mérgeket izzadó szervezet.

Zárásként kifagyni, ki a remegésig, s rögtön rá tízperces tűzforró zuhany. Embergyár az egész, valóságosan: nyúlósság helyett váza van annak, akit a folyamat a legvégén kiad. Máshogyan lép ki a tájba, fényeket lát és lányokat, víztükröt pásztáz az őszi nap. És elindul, hogy hazaérjen, lépdel ott a fák alatt, és érthetetlen béke van. Szél is támad, lesz jó dohány, halk és nyugodt női hang; az ablakra száll, a kocsiéra egy királyi falevél. És jár a motor, indul a gép, mi is az, hogy depresszió - a vasárnap még oly messze van... Súlyosan megtéved akkor, kihagy az értelem, s pénteken négykor minden jel szerint boldog a paraszt.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.