Csikesz Józsefné elvtársnő: "... Először volt egy olyan javaslat, hogy az ellenforradalmárokat ki kell szedni a díszsírhelyekről, ezt megtárgyalta egy bizottság, és úgy döntött, hogy ez egy kellemetlen dolog, és nagyon felkavarná az embereket. Törvény van arra, halottakat sírból kiszedni csak a hozzátartozó jelenlétében lehet. Képzeljék el az elvtársak, mi lenne abból, ha az ellenforradalmárok hozzátartozóit odalicitálnánk (sic!), és elkezdenénk kiszedegetni a halottakat... A Titkárság a következőképpen döntött: nem kell kiszedni az ellenforradalmárokat, hanem élő sövénnyel körül kell keríteni azt a parcellát, ahol fekszenek (közbekiáltások: ezzel csak még inkább kiemeljük őket). A mi elvtársainkat viszont ki kell szedni jelenlegi helyükről, egy hősi emlékművet kell felállítani nekik egy másik helyen, és oda kell őket rakni." A Budapesti Pártbizottság 1957. október 7-i titkári értekezletén tárgyalt, díszkertészeti megoldás ötlete az MSZMP titkárságának augusztus 9-i ülésén került először megfelelő magas fórumon javaslatba. A nemrégiben elhunyt Kállai Gyula volt miniszterelnök és a Hazafias Népfront egykori főtitkára a következő problémával állt elő: "A javaslat második része azzal foglalkozik, hogy a Kossuth-mauzóleum környékén temették el a forradalmárokat és ellenforradalmárokat - talán kicsit össze is vannak keverve. Itt az elvtársak olyan javaslatot tesznek, hogy a népi demokrácia védelmében elesett elvtársak tetemét másik helyre kell átvinni. Nem fordítva kellene ezt csinálni?... én csak felvetem, hogy nem volna-e helyesebb megoldás, ha ezeket helyeznénk át egy másik parcellába?" Erre a logikusnak hangzó javaslatra, amely fején látszott találni a szöget, Kiss Károly elvtárs, aki a kaptafától emelkedett a titkári pozícióba, a következő ellenérvet szegezte szembe: "Nagyon gondosan megvizsgálta ezt a kérdést a bizottság. A helyszínen az ottani vezető elvtársakat, a temető igazgatóját is bevontuk ebbe a munkába. Még frissek a sebek, elvtársak. Itt vannak mindenféle halottak; utcán elesett gyermekek, járókelők, többségükben ezek vannak itt - és a mi halottaink. Ezeknek a kiemelése sokkal egyszerűbb, ezek utóbb lettek ide temetve. Azt hiszem, nincs arra szükség, hogy sok száz munkáscsaládot most ezzel zavarjunk. Feleslegesnek tartom. A tervezet szerint az emlékmű köré zöld sövényt ültetnek, és ez egy kicsit elválasztja ezt a részt a mi nagy halottainktól." A titkárság gyanútlan tagjai nem tudhatták, hogy az élet és dr. Pongrácz Kálmán, Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának elnöke már kész helyzet elé állították őket. Dr. Pongrácz június 27-én kelt levelében arról tájékoztatta a Budapesti Intézőbizottság titkárát, hogy "(Az) ellenforradalmi harcok alatt elesettek jelenlegi parcelláját egyelőre meghagyva, azt magas élő sövénnyel kerítettem el". Dr. Pongrácz nem húzta az időt. A Budapesti Intézőbizottság csak egy nappal előbb, június 26-án küldött ki bizottságot "az ellenforradalom alatt elesettek sírjainak rendezésére". A bizottság arra a talányos kérdésre is választ talált, miképpen fekhetnek egymás mellett a szemben állók. "Az 1956. november 1-jén a Fővárosi Tanácsnál működő forradalmi bizottság utasítást adott arra, hogy az események során elesetteknek a Kossuth-mauzóleumnál kell díszsírhelyet biztosítani. A Fővárosi Tanácsnál lévő kommunistáknak (akiknek még erre is volt érkezésük - R. I.) sikerült azonban elérni, hogy ne a párt nagy halottainak közvetlen közelében, hanem a 11. sz. parcellába - ami azonban még díszsírhelynek számít - temessenek." A vizsgálatból tehát egyértelműen megállapítható, ha nincs a kommunisták ébersége, akkor az ellenforradalmárok a kommunista párt nagy halottainak közvetlen közelébe temetik azokat, akik a jelentés megállapítása szerint "fegyverrel a kezükben harcoltak Népköztársaságunk ellen".
Ha valaki azt gondolná, hogy az MSZMP Kegyeleti Bizottságának - melynek élén hosszú évtizedekig Szerémi Sándor, a Magyar Sakk Szövetség elnöke, s ebbeni minőségében Kádár János bizalmasa állt - megoldása egyedi invencióról tesz tanúbizonyságot, az téved; a díszkertészet nem ismer határokat. Az 1976. június 25-i radomi munkásfelkelés emlékműve is az ellenforradalmároknál jól bevált dekoratív konstrukció sorsára jutott. A Szolidaritás szakszervezet megalakulása után a radomiak elhatározták, hogy emlékművet állítanak a felkelés során tisztázatlan körülmények között meghalt két áldozat és a több száz sebesült emlékének. Megfelelő előrelátás hiányában az avatás dátumának 1982. június 25-ét választották, nem gondolva előre arra, hogy a szükségállapot körülményei között bajos lehet megfelelő körülményeket teremteni a szobor felavatásához. Megbízták tehát Bronislaw Kubicát az emlékmű elkészítésével, de addig is, 1981. június 25-én, a felkelés ötödik évfordulóján elhelyezték az alapkövet, egy tekintélyes méretű rusztikus szikladarabot. A dolog azután ennyiben is maradt. A nekibuzdulást a szükségállapot bevezetése követte, és hogy ne izgassák feleslegesen az amúgy is izgékony radomi lakosokat, a radomi tanács takaros élő sövénnyel kerítette körül a követ, amelynek már nem volt érkezése három próteuszi figurába szökkeni, amelyek 1956-ot (Poznant), 1970-t (a tengermelléki városokat) és 1976-ot (Radomot) szimbolizálták volna. A bokrok meg csak növekedtek, azután 1991. június 4-én a pápa is Radomba vetődött, az ő látogatásáról is meg kellett valamiképpen emlékezni, helyet kellett csinálni egy újabb szikladarabnak, így a bokrok mögött a munkásfelkelés félbehagyott emlékműve is hátrább került. Valakinek az is eszébe jutott, hogy a bokrok meg az alapkő együtt nemcsak a munkásokra, de a szükségállapotra is emlékeztetnek. Így az élő sövény, túlnőve saját lehetőségein, önnönmaga vált emlékművé.
