Para

Kovács Imre: Én

  • 1996. november 14.

Egotrip

Bársonyos gyakoriság, reális igény, egyre rövidülő nappalok belesűrítve a kétezer leütésbe, egy kalap alatt minden: novemberi orgonavirágzás, Amálka, az altesti varázslat, a bakonyi lejtők könnyes szemen átszűrve. Riporter vagyok, a munkám érdekes, bár néha fárasztó és veszélyes, ezért amphetamin-származékokat használok, én vagyok a mosóprofi, a család dílere, anyu, de tényleg. Jó estét kívánok, szeretném a lányát elkérni, bizonyára emlékszik még arra a hatvannyolcas szüreti bálra, na ugyanazt fogjuk mi is csinálni, megspékelve ezekkel a fránya szintetikusokkal, de szúrni nem hagyom, csak ha nagyon kéri. Az öblítőprofi is én vagyok, egy alternatív Dippold Pál, vezeklésre félig kész pszeudokatolikus libidóhuszár. El tetszik engedni, de tényleg?! Viszem Fővárosi Állat- és Növénykertbe is, meg Vidám Parkba, fizetem a perecét, kap lufit, esküszöm, mire visszajön, olyan lesz a vénája, mint új korában, sőt még jobb, ha lesz egy kis időm, még a ráncait is felvarratom, leszívatom a zsírját, tessék már elengedni, na. Egyébként is olyan szép idő van, direkt andalgásra hegyezett kis november közepe, mostanában annyi megrázkódtatás érte, biztos jót tesz neki egy kis séta, majd etetjük a kacsákat, aztán felülünk az óriáskerékre, sikongatunk pajkosan, mint egy megkatéterezett prosztatarákos középvezető, aztán hazakísérem, egészen a kapuig, de tényleg. Nem kerül semmibe, miért ne adjunk neki egy esélyt, hátha én vagyok az igazi, lesznek unokák, viháncoló, kedves kis férgek, ahogy nőnek, egyre okosabbak, egyre pimaszabbak, de mindegy, végül is hús a húsunkból, vér a vénánkból, szőke, kék szemű, leendő kis függők. Tudom, hogy nem tetszik megbánni, mostantól minden jóra fordul, a kiszáradt fák termőre váltanak, újra fut a csöpp patak, a Kristálykertben hitelbe adják a csíkot, de tényleg, tavasz lesz a télben, virágba borulnak a lelkek, de tényleg, tessék elengedni nyugodtan, nem lesz semmi baj, tudom, mit követel az illem, átemelem a küszöbön, veszek neki új ruhát, mobiltelefont, gyűrűt, táskaírógépet, nem szedem szét darabokra, de tényleg.

Bársonyos gyakoriság, reális igény, egyre rövidülő nappalok belesűrítve a kétezer leütésbe, egy kalap alatt minden: novemberi orgonavirágzás, Amálka, az altesti varázslat, a bakonyi lejtők könnyes szemen átszűrve. Riporter vagyok, a munkám érdekes, bár néha fárasztó és veszélyes, ezért amphetamin-származékokat használok, én vagyok a mosóprofi, a család dílere, anyu, de tényleg. Jó estét kívánok, szeretném a lányát elkérni, bizonyára emlékszik még arra a hatvannyolcas szüreti bálra, na ugyanazt fogjuk mi is csinálni, megspékelve ezekkel a fránya szintetikusokkal, de szúrni nem hagyom, csak ha nagyon kéri. Az öblítőprofi is én vagyok, egy alternatív Dippold Pál, vezeklésre félig kész pszeudokatolikus libidóhuszár. El tetszik engedni, de tényleg?! Viszem Fővárosi Állat- és Növénykertbe is, meg Vidám Parkba, fizetem a perecét, kap lufit, esküszöm, mire visszajön, olyan lesz a vénája, mint új korában, sőt még jobb, ha lesz egy kis időm, még a ráncait is felvarratom, leszívatom a zsírját, tessék már elengedni, na. Egyébként is olyan szép idő van, direkt andalgásra hegyezett kis november közepe, mostanában annyi megrázkódtatás érte, biztos jót tesz neki egy kis séta, majd etetjük a kacsákat, aztán felülünk az óriáskerékre, sikongatunk pajkosan, mint egy megkatéterezett prosztatarákos középvezető, aztán hazakísérem, egészen a kapuig, de tényleg. Nem kerül semmibe, miért ne adjunk neki egy esélyt, hátha én vagyok az igazi, lesznek unokák, viháncoló, kedves kis férgek, ahogy nőnek, egyre okosabbak, egyre pimaszabbak, de mindegy, végül is hús a húsunkból, vér a vénánkból, szőke, kék szemű, leendő kis függők. Tudom, hogy nem tetszik megbánni, mostantól minden jóra fordul, a kiszáradt fák termőre váltanak, újra fut a csöpp patak, a Kristálykertben hitelbe adják a csíkot, de tényleg, tavasz lesz a télben, virágba borulnak a lelkek, de tényleg, tessék elengedni nyugodtan, nem lesz semmi baj, tudom, mit követel az illem, átemelem a küszöbön, veszek neki új ruhát, mobiltelefont, gyűrűt, táskaírógépet, nem szedem szét darabokra, de tényleg.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.