Para

Kovács Imre: Én

publikálva
1996/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bársonyos gyakoriság, reális igény, egyre rövidülő nappalok belesűrítve a kétezer leütésbe, egy kalap alatt minden: novemberi orgonavirágzás, Amálka, az altesti varázslat, a bakonyi lejtők könnyes szemen átszűrve. Riporter vagyok, a munkám érdekes, bár néha fárasztó és veszélyes, ezért amphetamin-származékokat használok, én vagyok a mosóprofi, a család dílere, anyu, de tényleg. Jó estét kívánok, szeretném a lányát elkérni, bizonyára emlékszik még arra a hatvannyolcas szüreti bálra, na ugyanazt fogjuk mi is csinálni, megspékelve ezekkel a fránya szintetikusokkal, de szúrni nem hagyom, csak ha nagyon kéri. Az öblítőprofi is én vagyok, egy alternatív Dippold Pál, vezeklésre félig kész pszeudokatolikus libidóhuszár. El tetszik engedni, de tényleg?! Viszem Fővárosi Állat- és Növénykertbe is, meg Vidám Parkba, fizetem a perecét, kap lufit, esküszöm, mire visszajön, olyan lesz a vénája, mint új korában, sőt még jobb, ha lesz egy kis időm, még a ráncait is felvarratom, leszívatom a zsírját, tessék már elengedni, na. Egyébként is olyan szép idő van, direkt andalgásra hegyezett kis november közepe, mostanában annyi megrázkódtatás érte, biztos jót tesz neki egy kis séta, majd etetjük a kacsákat, aztán felülünk az óriáskerékre, sikongatunk pajkosan, mint egy megkatéterezett prosztatarákos középvezető, aztán hazakísérem, egészen a kapuig, de tényleg. Nem kerül semmibe, miért ne adjunk neki egy esélyt, hátha én vagyok az igazi, lesznek unokák, viháncoló, kedves kis férgek, ahogy nőnek, egyre okosabbak, egyre pimaszabbak, de mindegy, végül is hús a húsunkból, vér a vénánkból, szőke, kék szemű, leendő kis függők. Tudom, hogy nem tetszik megbánni, mostantól minden jóra fordul, a kiszáradt fák termőre váltanak, újra fut a csöpp patak, a Kristálykertben hitelbe adják a csíkot, de tényleg, tavasz lesz a télben, virágba borulnak a lelkek, de tényleg, tessék elengedni nyugodtan, nem lesz semmi baj, tudom, mit követel az illem, átemelem a küszöbön, veszek neki új ruhát, mobiltelefont, gyűrűt, táskaírógépet, nem szedem szét darabokra, de tényleg.

Bársonyos gyakoriság, reális igény, egyre rövidülő nappalok belesűrítve a kétezer leütésbe, egy kalap alatt minden: novemberi orgonavirágzás, Amálka, az altesti varázslat, a bakonyi lejtők könnyes szemen átszűrve. Riporter vagyok, a munkám érdekes, bár néha fárasztó és veszélyes, ezért amphetamin-származékokat használok, én vagyok a mosóprofi, a család dílere, anyu, de tényleg. Jó estét kívánok, szeretném a lányát elkérni, bizonyára emlékszik még arra a hatvannyolcas szüreti bálra, na ugyanazt fogjuk mi is csinálni, megspékelve ezekkel a fránya szintetikusokkal, de szúrni nem hagyom, csak ha nagyon kéri. Az öblítőprofi is én vagyok, egy alternatív Dippold Pál, vezeklésre félig kész pszeudokatolikus libidóhuszár. El tetszik engedni, de tényleg?! Viszem Fővárosi Állat- és Növénykertbe is, meg Vidám Parkba, fizetem a perecét, kap lufit, esküszöm, mire visszajön, olyan lesz a vénája, mint új korában, sőt még jobb, ha lesz egy kis időm, még a ráncait is felvarratom, leszívatom a zsírját, tessék már elengedni, na. Egyébként is olyan szép idő van, direkt andalgásra hegyezett kis november közepe, mostanában annyi megrázkódtatás érte, biztos jót tesz neki egy kis séta, majd etetjük a kacsákat, aztán felülünk az óriáskerékre, sikongatunk pajkosan, mint egy megkatéterezett prosztatarákos középvezető, aztán hazakísérem, egészen a kapuig, de tényleg. Nem kerül semmibe, miért ne adjunk neki egy esélyt, hátha én vagyok az igazi, lesznek unokák, viháncoló, kedves kis férgek, ahogy nőnek, egyre okosabbak, egyre pimaszabbak, de mindegy, végül is hús a húsunkból, vér a vénánkból, szőke, kék szemű, leendő kis függők. Tudom, hogy nem tetszik megbánni, mostantól minden jóra fordul, a kiszáradt fák termőre váltanak, újra fut a csöpp patak, a Kristálykertben hitelbe adják a csíkot, de tényleg, tavasz lesz a télben, virágba borulnak a lelkek, de tényleg, tessék elengedni nyugodtan, nem lesz semmi baj, tudom, mit követel az illem, átemelem a küszöbön, veszek neki új ruhát, mobiltelefont, gyűrűt, táskaírógépet, nem szedem szét darabokra, de tényleg.

publikálva
1996/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk