Egotrip

Wimbledonban ismét győzött, ezzel Roger Federer lett a tenisz statisztikai királya: "trónra ült", "megkoronázták" és így tovább. Sokféle királyság létezik, ez nyilván csak az egyik, talán mind közül a legegzaktabb. Szubjektíve persze van, amit ennél is nagyobb királyságnak gondolhatunk; lehet, hogy Don Budge érte el a csúcsot 1938-ban, amikor a Roland Garros döntőjének megnyerése után maga Pablo Casals hívta meg őt egy házi koncertre. A cselló legnagyobb királya a vacsorát követően két órán át muzsikált - kizárólag a bajnoknak. Ez is csak egy történet, a statisztika viszont nem hazudik - mondhatnánk -, de tudjuk, hogy az igazi király leginkább a továbbhagyományozott történetek révén juthat az örökléthez. Ezek egy része olyan, ami csak vele eshetett meg, adott időben, adott helyen. Ennél azonban még többet jelent, ha olyan történetek is születnek, amelyek bárki mással is megeshettek, a továbbmesélők mégis a királyt teszik meg főszereplőnek. Bár a mondák tipológiájában tovább nem merészkednék, annyi azért valószínű, hogy a valódi királyok esetében a két történettípus együtt létezik. Az alábbiakban az egyetlen valódi teniszkirályról és történeteiről lesz szó.

Úgy látszik, egyetlen kormány és egyetlen befolyásos párt sem tud megbékélni azzal a gondolattal, hogy a független nemzeti intézmények vezetőit nem lehet csak úgy fenéken billenteni. Kiszekálni persze bárkit lehet: a legfüggetlenebb intézmények legjobban védett posztjain is előfordulhat, hogy kellő nyomás alatt elszakad a cérna. Az ritkábban (nálunk gyakorlatilag sohasem) fordul elő, hogy önnön hibáját beismerve távozna önként egy tekintélyes vezető. Nyilván eleve csak az vállalja az ilyen intézmény irányításával járó megtiszteltetést, aki nemcsak feddhetetlennek, de tévedhetetlennek is tartja magát.

Amikor a bankokat, biztosítókat, befektetési alapokat felügyelő Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) elnöke lemondott, a Portfolio.hu az Indexre hivatkozva magyarázatként ezt írta: "Az utóbbi hetekben, hónapokban szélesebb körökben is elfogadottá vált a piaci elemzők, befektetők és más pénzügyi szereplők körében nyílt titokként terjedő vélemény, hogy a pénzügyi felügyelet túlságosan elnézően bánik a bankokkal". Ha valakinek feladata lett volna a most bedőlő devizahitelezés megakadályozása, ha más módon nem, legalább úgy, hogy javasolja a kormánynak, a parlamentnek, hogy mit tegyen, az valóban leginkább a PSZÁF volt, és az bizony nem tett ilyet.

Egy öreg, beteg koldusnak van esélye az alamizsnára, de egy szegény filozófusnak aligha. Mert míg azt mindenki el tudja képzelni magáról, hogy idővel majd öreg lesz és beteg, azt szinte senki, hogy egyszer majd filozófiára adja a fejét. Általában nehéz együtt érezni olyan emberekkel, akiknek a helyébe nem tudjuk beleképzelni magunkat, és akiknek a baját egyfelől nem tartjuk komolynak, másfelől úgy ítéljük, hogy saját maguknak okozták.

A táborvezető éjszakai magányában lágy tojást főz, a táborlakók leragasztott leveleit a gőz fölé tartja, majd óvatosan felbontja. Az arcán elégedettség: talán a tojás ízlik, talán a saját szemfülességét élvezi, de a tekintete mintha némi zavarról árulkodna. A levélfelbontásra megvannak az illetékes szervek, ha egy diák-építőtábor vezetője bontogatja a leveleket, eljárása az 1960-as évek végén akár túlkapásnak is minősülhet. A tábor feszült hangulata azonban indokolttá teszi a fokozott éberséget. Gazdag Gyula első játékfilmjének egyik kulcsjelenete ez. A sípoló macskakő 1972-ben, a pártszervek gáncsoskodása ellenére, elnyerte a filmkritikusok díját.

Talán meg kellene vizsgálni a teniszezők tenyerét, hátha a sorsvonalakból kiderülne, hová tűntek az utóbbi időben a változatos élettörténetű játékosok, a színes karakterek. De lehet, hogy csak az időbeosztásukat kellene összevetni, mondjuk megnézni, mennyit töltöttek tenisszel a hetvenes évek elejének playboyai, Vilas vagy Gerulaitis, és mennyit gyötri magát ma Nadal, Djokovic vagy Federer, akinek életrajzában így karrierje végéig a legérdekesebb elem az marad, hogy gyerekkorában futballozott. Talán tényleg az egyre kiterjedtebb médiafigyelemmel és a nagyobb tétekkel párhuzamosan váltak egyre laposabbá a történetek; a hetvenes éveket még eleven figurák - Chris Evert vagy Jimmy Connors - uralták, a következő évtizedben pedig még ott voltak a csehszlovák jégcsapok, Martina Navratilova és Ivan Lendl, akik még amerikaiként is több titkot rejtettek, mint ma az összes - nagyon csinos vagy nagyon nem csinos - orosz lány. A kilencvenes évekre viszont már szinte csupán bulvársztorik maradtak: Brooke Shields és Agassi viszonya, vagy Boris Becker aktuális nőügyei. Jennifer Capriati feltámadása vagy az őrült késelő Szeles Mónika elleni akciója pedig inkább csak kivételként erősítette a szabályt. Míg az egykori tévéközvetítésekben Borg vagy McEnroe esetében egy fél meccs is eltelhetett a személyiségek elemzésével, addig ma már inkább arról esik szó, vajon melyik agyongyötört teniszező háta vagy térde gyógyul meg a következő versenyig.

Miközben július elsejétől öt százalékkal magasabb áfát fizethetünk szinte mindenért, néhány termék és szolgáltatás esetében bölcs kormányunk egyenesen csökkenti a forgalmi adó kulcsát. Eddig is tudtuk, hogy a kenyérre és a tejtermékekre 18 százalékos kulcs fog vonatkozni. A múlt hét meglepetése azonban az adócsomag további mintegy 45 milliárdos puhulása, mert a kormány előterjesztése szerint a szállodákra 18 százalékos, a távfűtésre pedig 5 százalékos áfakulcs vonatkozik majd. Könnyű lenne egyszerűen csak lobbizást vagy populizmust látni ezek mögött. Ezzel szemben most rendkívül konstruktív erőfeszítést teszek arra, hogy az intézkedéseket értelmes szegénység- vagy iparpolitika részeként értelmezzem. Sajnos nem fogok sikerrel járni.

A boldogság gyakran csak azért tűnik elérhetetlennek, mert túlságosan bonyolultnak képzeljük el. Persze a kor is bonyolult, vagy legalábbis elhitettük magunkkal, hogy az. Ebben a helyzetben talán már csak a merészen szárnyaló költői képzelet képes felismerni a tartós elégedettség és lelki béke egyszerű feltételeit. Inspiráló lehet például a nagy német költő, Heine felismerése, miszerint a csendes belső derűhöz az embernek nem kell több, mint egy szerény, zsúpfedeles lak, egy jó ágy, a kamrában friss tej és vaj, az ablakban virág, az ajtó előtt néhány sudár fa, és ha Isten teljessé akarja tenni a boldogságát, akkor megadja azt az örömöt, hogy azokról a fákról az ember hat vagy hét ellensége lógjon. Igen.

Amikor a tévériporter rákérdezett, miképp jöhetett ki az állítólag harmincszázalékos parkolásidíj-emelés eredményeképp jó néhány körzetben két-háromszoros vagy akár még magasabb díjtétel, a Parking Kft. fess vezetője elmagyarázta: nem most drága, hanem eddig volt túl olcsó. A riportalany a biztonság kedvéért még hozzátette, hogy júliusban újabb áremelés lesz.

A csóró Alajos százezer forintot keres havonta, Béla száznegyvenkilencezret, Cecília százötvenegyezret, Dorottya kétszázezret, a plutokrata Elemér pedig egymillió-négyszázezret. Vajon az olvasó (vagy tizenéves gyermeke) ki tudja-e számolni, mennyi ötük átlagkeresete? Ki bizony: (100+149+151+200+1400)/5=400 ezer. Amikor az ötük által alkotott kicsiny társadalomban a kormány adó alá vonja a családi pótlékot, megvonja a gázártámogatást vagy megváltoztatja a jövedelemadó-kulcsokat, az újságírók rögtön azt kérdik, hogyan hat az az átlagkeresetre. Ez persze érdekes egy csomó szempontból, de a legfontosabból, a politikaiból nem az.

Az emberi lényünkben rejtőző, genetikailag fajfenntartásra programozott állat eleve önzővé tesz bennünket: aki kapja, marja, a koncon legfeljebb rokonainkkal osztozunk. Most, a gazdasági válság okozta létbizonytalanság miatt a szocializálódásunk során magunkba szívott szolidaritás is kezd leperegni rólunk, előtérbe kerülnek önző ösztöneink.

Szakszervezeti beutalóval két hétre Miskolc-Tapolcára jöttünk a családdal. Már egy hete vagyunk itt. Faházikóban lakunk a kempingben. Megismerkedtünk egy bányász családdal. Sokat focizunk a két fiú ellen általában győzünk pedig Attila a legkisebb köztünk. Az apjuk minden reggel felest iszik megszokta a bányában. Õk minden este főznek és mindig paprikáskrumplit. Mi tejivóban reggelizünk tejet kakaót én általában brióst vagy lekváros buktát azt szeretem bár kevés benne a lekvár. A porcukrot lefújom róla anyuék már rám se szólnak. Reggeli után zsetonnal fizetünk. Napközben a strandon vagyunk és a Strand önkiszolgáló étteremben ebédelünk fürdőruhában.

Párizsban történt, 1947 nyarán. Akkoriban már két éve volt annak, hogy a franciák újra megismerték a szabadságot, s a negyedik köztársaságban ismét tetőfokára hágott a nemzeti büszkeség. Szabadon lehetett gyűlölni a boche-okat, és a bíróságok meg a laikus civil kamarák még mindig százával hozták az elmarasztaló ítéleteket a kollaboránsok ellen. S bár mindenütt virágzott a csempészet és a feketepiac, Algériában pedig semmi sem volt rendben, ráadásul az erősödő sztrájkmozgalom már politikai robbanással fenyegetett, mégis országszerte érezhető volt az optimizmus és az elsöprő életerő. Lelkesen folyt az újjáépítés, mindenki terveket szőtt, s az emberek szívét betöltötte a szerelem.

Bergman filmjében a tízéves Alexander szerelmes Majba, a vörös hajú, bicegő pesztonkába. A szerelem kölcsönös, Alexandert mindennél boldogabbá teszi, ha a lány ágyában fekhet, és orrát belefúrhatja Maj vastag hálóingébe. Karácsony este Maj félig tréfásan, félig szomorúan bocsánatot kér Alexandertől: ezt az éjszakát Alexander szoknyapecér nagybátyjával kell töltenie. Így ismeri meg Alexander az ölelés boldogsága után a féltékenység kínját. Alexander mostohaapja, a puritán és embertelen püspök házában Majnak természetesen nem lehet helye. Napjainkra a püspök erkölcse fölébe kerekedett Maj és Alexander kusza érzelmeinek. Az Amerikából világszerte szétterjedt új prüdéria, miután a homoszexualitást már nem illik üldöznie, pedofíliát hörögve vesz üldözőbe minden erotikával átszőtt érzelmi kapcsolatot felnőtt és gyerek között. Nem vitás persze, a szexuális erőszak legaljasabb formája a gyerekekkel szembeni erőszak. És erőszaknak minősül mindenfajta visszaélés a gyerek kiszolgáltatottságával, védekezésre képtelen helyzetével.