A táborvezető éjszakai magányában lágy tojást főz, a táborlakók leragasztott leveleit a gőz fölé tartja, majd óvatosan felbontja. Az arcán elégedettség: talán a tojás ízlik, talán a saját szemfülességét élvezi, de a tekintete mintha némi zavarról árulkodna. A levélfelbontásra megvannak az illetékes szervek, ha egy diák-építőtábor vezetője bontogatja a leveleket, eljárása az 1960-as évek végén akár túlkapásnak is minősülhet. A tábor feszült hangulata azonban indokolttá teszi a fokozott éberséget. Gazdag Gyula első játékfilmjének egyik kulcsjelenete ez. A sípoló macskakő 1972-ben, a pártszervek gáncsoskodása ellenére, elnyerte a filmkritikusok díját.
K. 1947-ben lett úttörő. Akkoriban az úttörőcsapatok még nem iskolánként szerveződtek, hanem területi alapon. A belvárosi úttörőcsapat a kommunista párt Városház utcai irodájában jött létre. Az úttörők vasárnaponként gyűltek össze, egyebek közt menetelni tanultak sípszóra. Bal-jobb, bal-jobb helyett az úttörőknél bal, bal, bal-jobb, bal-t vezényeltek. K. egy ideig azt hitte, háromszor csak a bal lábával kell lépnie, a jobb lábával lecövekelve egyre szélesebb terpeszbe ugrott. Kirándulni is jártak, az egyik kiránduláson a csapatvezető elmondta, a jövő héttől az úttörőing kék helyett fehér lesz. - Ez egyelőre titok - tette hozzá -, senkinek sem mondhatjátok el. A változás okát veletek sem közölhetem. K. nyomban úgy érezte, kirekesztették valamiből. Máig irigyli azokat, akik megismerhették az ingváltás titkát.
A nyári szünetben a csapat táborozni ment, három hétre, Csolnok-Augusztatelepre. A szállás egy hodályszerű épületben volt, a 8-14 éves úttörők szalmazsákon aludtak, WC-re a közeli árnyékszékekre jártak. A hodály közvetlen közelében nem volt más, csak homok meg egy kuglipálya, mögötte csenevész erdő. Csolnok németek lakta bányászfalu a Gete-hegy lábánál, szép erdei séták kiindulópontja. Az úttörőket azonban K. emlékezete szerint nem vitték kirándulni, de még a faluba se. Ellenkezőleg: mindenkit arra figyelmeztettek, hogy a faluban svábok, azaz fasiszták laknak, akik megverik a faluba betévedő úttörőket. A telepről mindössze három alkalommal szállították el a csapatot teherautóval a tokod-altárói aknához, ahol le lehetett tusolni. A táborban ugyanis nem volt zuhanyozó.
Mozgalmi élet azonban volt. Az ifivezetők javaslatot tettek a csapattanács tagjaira, aztán az úttörők felemelték a kezüket, így tanulták a demokráciát. A legkisebbek képviseletében K. osztálytársát és barátját, P. Misit választották be a tanácsba. K. elemi, illetve általános iskolás éveit a Misivel folytatott esélytelen versengés ívelte át. Misi törékeny volt, finom arcú, K. kövér, emiatt csúfolták is. Misi gyönyörűen rajzolt, hangszeren játszott, sötét alt hangján szólót énekelt a Zseleznyák, a hős partizán című kórusműben. K. rajongott Misiért, büszke volt a barátságukra, közben azonban folyamatosan irigykedett rá, hisz Misi kapta meg az iskolában elsőként a vörös selyem nyakkendőt, minden tisztségre megválasztották, és még úttörővasutas is lehetett. A csolnoki tábor csapattanácsának első ülése után K. odasündörgött a barátjához, megkérdezte, miről volt szó. Misi azonban, ahogy ezt K. voltaképpen el is várta tőle, nyomban zárkózott lett: - A csapattanács üléséről - felelte - kívülállóknak nem beszélhetek.
A program nélküli napok végtelen lassúsággal teltek. A harmadik héten a csapatvezető kihirdette: az utolsó előtti este táborzáró tábortűz lesz, szalonnasütéssel és kultúrműsorral. Ehhez azonban amfiteatrumot kell építeni az erdő szélén. - Mindenki fogjon ásót, lapátot, talicskát, kinek mi jut - mondta a táborvezető. K. elszántan igyekezett, hogy megfeleljen a társai, a vezetők elvárásainak. Ásással próbálkozott, de valamelyik ifivezető hamar kiszúrta, hogy nem nyomja elég mélyre az ásót. A lapáttal, talicskával ugyanígy járt. Csak féltalicskányi földet bírt eltolni, még el se ért az épülő padkáig, máris rászólt az egyik ifi, miért indult el ilyen kevés földdel. Szerszám nélkül maradva sem akart azonban munka nélkül téblábolni. Azt találta hát ki, hogy utat épít az amfiteátrum bejáratához: a bejárat meg az erdőszélig nyúló homok közötti sávot megtisztítja a gyér, már amúgy is letaposott fűtől. Leült hát a leendő bejárat elé, és tépni kezdte maga körül a füvet. Te mit csinálsz itt? - kérdezte hamarosan az egyik ifi. - Utat építek - felelte K. Az ifi meglepődve nézett rá. Aztán ahelyett, hogy felvilágosította volna, értelmetlenség, amit csinál, hiszen a fűtépkedéstől az ösvény nem lesz inkább út, kivágta: - Ezt a szakaszt majd úgyis még felássuk.
- Így könnyebb lesz felásni - mondta K. makacsul, az ifi pedig otthagyta, hadd tépegessen kedvére. Különben is esteledett. Negyed századdal később, amikor K. könyvkiadói szerkesztőként köztiszteletben álló szerzők kéziratait írta át, sokszor úgy érezte, még mindig ott ül a földön, a homályosuló erdő szélén, tépi a füvet, s rettegve várja, hogy valaki megkérdezi, mit is művel voltaképpen.
A következő évben Eger közelében volt a tábor, egy erdei turistaházban. Ez a két hét már sokkal jobban hasonlított ahhoz, amit táborozásnak szoktak nevezni. Ágyban alhattak, a mosdóhelyiségben volt WC, zuhanyozó. Kirándulni is jártak, volt számháború, kultúrműsor. Meg persze ment az úttörő-katonásdi: nemcsak sorakozó, zászlófelvonás, zászlólevonás, menetgyakorlat volt naponta, de egy alkalommal éjszakai riadó is. Néhány perc alatt kellett felöltözni sötétben, utána libasorban vonultak az erdei ösvényen, beszélgetni, zseblámpát gyújtani tilos volt. K. titokban azt remélte, hogy majd találkoznak az ellenséggel is, vagy legalább eljutnak valahová, ahol történik valami. De semmi sem történt, egy negyedórás erdei menet után a csapatvezető állj, hátra arcot vezényelt, visszamentek a házba, és mindenki alhatott tovább.
Az egyik reggel a zászlófelvonáskor a táborvezető komor hangon bejelentette, hogy az egyik táborlakó, itt a neve következett, elárulta a tábort. Azt írta a szüleinek, nem szeret itt lenni, jöjjenek érte, vigyék haza. A táborvezető a felsorakozott úttörők előtt felolvasta a levél néhány mondatát, majd kijelentette: az árulót átadja a közmegvetésnek. Hatan-nyolcan a legközelebb állók közül rárohantak a megszégyenülten álló fiúra, és tenyérrel, ököllel ütni kezdték. A táborvezető egy-két percig nézte a minilincselést, majd vélhetőleg megijedt, hogy ebből azért baj lehet. - Elég! - kiáltotta. - Nem érdemli meg, hogy hozzáérjetek. Azonnal értesítem a szüleit, hogy vigyék el innen. Addig az irodába lesz bezárva, senki nem szólhat hozzá. K. maga is árulásnak érezte, hogy a társuk panaszkodott a táborra. Nem talált kivetnivalót abban sem, hogy a táborvezető elolvassa a haza írt leveleket. Ezt nyilván a táborvezető is természetesnek tartotta, fel sem vetődött, hogy bármiféle magyarázattal szolgáljon. Hanem a verést, egy kiszolgáltatott ember ütlegelését, főképpen a hatalom védelmében, bármit követett is el, K. felháborítónak tartotta. A véleményét nyomban el is mondta a körülötte álló társainak, akik részben egyetértettek vele, részben a vállukat vonogatták. Ebben a tekintetben K.-nak hatvan év alatt nemhogy a véleménye, de még az indulata sem változott.
A következő, K. életében az utolsó úttörőtábor még jobb volt. Ez már iskolai alapon szerveződött, együtt volt az osztály, sátorban laktak, a Balaton partján. Különben is, csak egy hétig tartott.
