Nem mintha engem ilyesmi fenyegetne, csak a dolog abszurditása rendített meg. Az egyik kitüntetettől hallottam: Orbán Viktor arra a kérdésére, hogy miért épp ő kapta, azt válaszolta: Ezt azoknak adjuk, akik nem csak Magyarországon világhírűek. Ez számomra teljesen elfogadható érv attól a miniszterelnöktől, akitől mostanában nagyon kevés olyasmit hallok, ami számomra elfogadható. Tökéletesen indokolja, miért épp a világban talán legismertebb két élő magyar, Kertész Imre és Rubik Ernő kapta a díjat – és azt is, hogy teljes természetességgel, büszkén átvették.
Én a rendszerváltás óta a Boross-kormány kivételével mindegyik kormányzatnak dolgoztam valamit. Annyi pénzt sose ajánlottak érte, hogy pusztán az csábítson el, de ha megkértek, szó nélkül elvállaltam. Akár olyan kormányzat kérte, amelyikre magam is szavaztam, akár olyan, amelyikre nem. A dolgok természete szerint valakinek a kisebbségben is kell lennie, és ha épp én vagyok ott, az nem változtat azon, hogy a hazám demokratikusan megválasztott kormányzata kért meg valamiféle szakmai munkára, aminek semmi köze sem volt ahhoz, hogy amúgy egyetértek-e az általános elveivel. Ha valaki amiatt vegzálna, hogy miért dolgoztam ennek vagy annak a kormányzatnak, csak ugyanazt tudnám mondani, mint Kertész Imre: ez a felvetés úgy hülyeség, ahogy van.
Amikor az Orbán-kormány eldöntötte, hogy Budapesten épüljön egy olyan ikonikus épület, amelynek formáját a Rubik-kocka ihleti, szerződés köttetett Rubik Ernő és az állam között, amely szerint előbbi feljogosítja az utóbbit arra, hogy nevét és szellemi termékét erre a célra használhassa. Rubik Ernő egyetlen lényeges feltétele az volt, hogy az épület tervét nemzetközi pályázaton válasszák ki, és a nemzetközi zsűri elnöke ő maga legyen. Rubik Ernő tanult szakmája építész, így ez teljesen indokolt kérés volt, és egyben látványos mutyiellenes lépés is.
Én úgy kerültem bele a dologba, hogy felkértek, vegyek részt abban a bizottságban, amelyik kitalálja, mi legyen ennek az épületnek a tartalma, a funkciója, hogy az illeszkedjen a formájához, és hosszabb távon fenntartható legyen. Örültem a felkérésnek, mert mélyen egyetértek azzal, hogy Budapesten is legyen egy olyan ikonikus épület, mint mondjuk Párizsban a Pompidou Központ, népszerű nevén Beaubourg vagy Sydneyben az operaház. Ez az épület és a benne levő Rubik-múzeum, tudományos játszóház, kreatív alkotóhely és sok minden más jelképezi majd a világ számára a nagy ötlet, a Rubik-kocka magyar voltát. De ezen kívül is nagyon elkél Budapesten egy nagyszabású, modern közösségi hely, egy budapesti Beaubourg, amely éppoly sokarcú, zavarba ejtő és mégis szeretnivaló, mint Rubik kockája.
Rubik Ernő építészként kicsit furcsállotta, hogy a formához tervezünk tartalmat, az építészetben ez általában fordítva történik, de számomra mint játéktervező számára az a természetes, hogy egy megadott alapformához tervezek tartalmat, amihez aztán a művészek kitalálják a tényleges konkrét formát – terveztem korábban a Batman, a Garfield, Evander Holyfield bokszvilágbajnok, sőt egy alkalommal a Rubik-kocka formájához kapcsolódó játékot is. Ezért örültem a felkérésnek, és egyáltalán nem zavart, hogy egy olyan kormányzattól érkezett, amelynek politikájával többnyire nagyon nem értek egyet.
Amikor Orbán Viktor és Rubik Ernő ünnepélyesen aláírta a szerződést, a miniszterelnök mondott egy rövid beszédet. Itt nem csak az övéi között volt, mivel meghívták mindazokat, akiknek a projektben valami szerepet szántak – így engem is. Orbán Viktor ebben a beszédben azt fejtette ki, hogy értelmetlen dolog, amikor a baloldal és a jobboldal egymás ellen dolgozik, a jobb kéz sem jut sokra a bal nélkül. Erről a beszédről nem láttam tudósításokat, a sajtóban csak annyit láttam, hogy aláírták a szerződést. Magát a beszédet egyik oldal sem tartotta említésre érdemesnek – talán mert egyiknek sem illett az Orbán Viktorról alkotott általános képébe.
Ha valóban ez volt az ok, azt nagyon szomorúnak tartom. Ez szinte önmagában is indokolja, hogy miért válhatott mára a magyar nyelvben a politika szitokszóvá: mert mifelénk nem fér bele az, hogy az ellenféltől olyat idézzünk, amivel szívből egyetértünk – egyébként magának Orbán Viktornak sem.
Megalakult egy grémium, amely a Rubik-ház tartalmának koncepcióját volt hivatva kidolgozni. Fürjes Balázs, a nagy budapesti beruházásokért felelős kormánybiztos vezette – legutóbb ebben a minőségében a Fradi-stadion avatásán láthattuk őt. Maga a Kocka-kör, ahogy magunk között neveztük, többé-kevésbé kormányközeli emberekből állt, de távolról sem kizárólag. Nagyokat vitatkoztunk, élesen kidomborodtak a szemléletbeli különbségek, és a vita a hatodik nap végére konszenzussal zárult.
Az üléseket profi moderátorok vezették, és az utolsó találkozó végén a moderátorok vezetője rövid, ünnepélyes beszédében kiemelte, hogy milyen jól együtt tudott dolgozni ez a sokféle ember, és milyen remek, hogy politikáról szó sem volt. Ez volt az a pillanat, amikor egyszerre két ember is felhorgadt: Fürjes Balázs és én kórusban, hangosan tiltakoztunk. Mi az, hogy nem volt szó politikáról? Végig arról vitatkoztunk, hogy mire költsünk el nagyobb mennyiségű közpénzt. Mi ez, ha nem vastagon maga a politika?
Hogy nem utáltuk egymást közben? Miért utáltuk volna? Hacsak nem azért, mert a politikában nálunk így szokás.
Általános politikai és világnézeti kérdésekben nagyon kevés olyan dolog van, amiben Fürjes Balázzsal egyetértünk. De szerencsére egyikünk sem volt hajlandó alkalmazkodni ahhoz, amit a politika szó mifelénk manapság általában jelent. Ez politikusként Fürjes Balázstól volt nagyobb teljesítmény, bár a politika lényegének effajta félreértése mára annyira áthatotta a civil gondolkodást is, hogy még Kertész Imrét is civilek cseszegetik, amikor a politika éppen elismeri a nagyságát. Ha ezen egyszer sikerül túllépnünk, abból nagyon jó dolgok jöhetnek ki. Például valami, ami Magyarország új, világszerte ismert 21. századi szimbólumává válhat.
