Az életrajzírónak bizonyos szempontból szerencséje volt, hiszen Kosárynak közel 300 dobozból álló irathagyatékát őrzik Pest megye levéltárában, és már életében is számos cikk és interjú foglalkozott vele, de Romsics valóban heroikus munkát végezve szintetizált gyakorlatilag minden vele kapcsolatos információt. Ennek eredménye ez az elképesztő forrásanyagra támaszkodó, bőségesen adatolt, Kosáry életét helyenként majdhogynem napra pontosan követő munka. A könyv kilenc fejezetre osztva tárgyalja a trianoni döntés előtti felvidéki, kimondottan polgári értelmiségi evangélikus családba született Kosáry életútját egészen 2007-es haláláig.
A család 1920-ra kötött ki Budapesten, ahol a kimondottan tehetséges fiú előbb a Trefort utcai „Mintában”, majd Eötvös kollégistaként történelem–latin szakon az ELTE-n tanult, Szekfű Gyula tanítványaként. A több idegen nyelven beszélő Kosáry a kor meghatározó történészeinek patronálásával tanult Párizsban és Londonban is, majd maga is a Horthy-rendszer egyik kiemelkedő történészévé vált, egyes munkáival a rendszert is legitimálva, alkalmanként kultúrdiplomáciai munkát is végezve. 1945 után ismét a középpontba került, és néhány évig úgy tűnt, ő lesz az új Magyarország fő történésze – mígnem nyugatos, demokratikus, szolidáris, de következetesen antimarxista megközelítése egyre több mindenkinek szúrt szemet. Végül egykori „polgári történészként” szép lassan minden pozícióját elvesztette. 1956-ban szerepet vállalt a történészek forradalmi szervezeteiben, de végül azért ítélték börtönbüntetésre, mert az általa a forradalomról gyűjtött anyag alapján információkat adott külföldi követségeknek, amelyeket azok az ’56-ról szóló ENSZ-jelentéshez használtak fel. 1960-ban amnesztiával szabadult, és csak az 1960-as évek végén került vissza a szakmai körforgásba, amikor az MTA Történettudományi Intézetében kapott kutatói állást. Az 1980-as évekre ő lett az egyik legismertebb magyar történész, a rendszerváltás után 1990-től pedig hat éven át töltötte be az MTA elnöki posztját, s elindította az új tudományos infrastruktúra kialakítását. Még 90 felett is elvállalta az 1956-os forradalom 50. évfordulós megemlékezéseinek szervezését, 2006-ban azonban a központi ’56-os emlékmű avatásán a tüntetők őt is kifütyülték.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
