Cyril Gély új regénye ezt a korszakot használja díszletként, hogy összehozza két, látszólag össze nem illő szereplőjét. Ibuki, a fiatal lány hátrahagyja apja szakéfőzdéjét, hogy szamuráj legyen, hiába mondják neki otthon: „A férfiak nemsokára már nem viselnek páncélt és fegyvert. Az ivással azonban nem fognak felhagyni.” A másik alak Szohó mester, az egykori harcos, aki egy napon már nem veszi elő kardját a hüvelyéből, hanem a tea szenvedélyének szenteli magát. A harcias lány és az öreg szamuráj furcsa párosát számos filmből és könyvből ismerjük, ha máshonnan nem, hát a Kill Bill komikus epizódjából: kard és konyha, erőszak vagy béke, hevület vagy visszavonulás az, ami között dönteni kell.
A francia író előszeretettel időzik a gjokuro vagy a szencsa ízén, a tealevelek szüretelésének szakrális mozdulatain, a cseresznyevirágzáson és a teaszertartásokon. Szohó mester vagy magát győzködi, vagy Ibukit, de leginkább az olvasót, amikor arról beszél, hogy „a kardforgatás titka abban rejlik, hogy az ember nem vonja ki a kardját a hüvelyéből”. A tömör fejezetek sorát beavatástörténetként is lehet olvasni, bár gyanítjuk, hogy a könyvmolyok zömét inkább a japán egzotikum vonzza majd. De nemcsak ez adja a regény esztétikus báját, hanem az a kulturális melankólia is, amely egy nagy birodalom alkonyát – a szamurájok hanyatlását és a modernizáció előretörését – kíséri.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
