Négyévente minden november elején a CNN, a BBC és a magyar csatornák politikai kommentátorai elektorokkal, swing és bellwether államokkal, az amerikai szavazatok relatív súlyával zsonglőrködnek. Különösen így van ez az olyan években, mint az idei, amikor az eredményt már jó előre, nagy biztonsággal sejteni lehet, és a jelöltek versenyének izgalma csak keveseket tartana a tévé előtt. A részleteket a néző többnyire nem érti - a magyar csatornák esetén néha a műsorvezető, sőt a meghívott szakértő se. (Két gyors tesztkérdés az olvasónak, ha elbizakodottan azt hiszi, ő bizony képben van. Egy: kaphat-e egy államból mindkét jelölt elektori szavazatokat? Kettő: előfordulhat-e, hogy két államnak ugyanakkora számú elektora van, mégis lényegesen különbözik a választásra jogosultak száma?)
Abban azonban minden elemző egyetért egymással és a jelöltekkel, hogy minden egyes szavazat számít. Ezt sulykolják híveiknek az elnökjelöltek, ezt kántálják az eddig nem szavazó fiatalokat és bevándorlókat a tömegdemokrácia hitére téríteni igyekvő szervezetek. Ha ez nem lenne így, ha az egyes szavazó szavazata nyomtalanul elveszne, ha az én egyéni szavazatom nem hatna arra, hogy merre fordul az ország szekere, ugyan minek szánnám rá a kedd délutánomat (Amerikában) vagy vasárnap délelőttömet (itthon), hogy hosszú sorban állás után az érintőképernyőt tapogassam vagy egy flepnire kereszteket húzgáljak?
Ám a helyzet az, hogy az egyes állampolgár szavazata országos választásokon, többmilliós országokban gyakorlatilag sosem számít. Soha, semelyik országos szintű politikai eredmény nem fordult még meg egyetlen szavazaton. Abban, hogy ki lesz az elnök, vagy melyik párt adja a kormányt, az egyes választó teljesen tehetetlen.
Magyarországon még választóköri szinten - és tudjuk, egy képviselő nem csinál kormányt -, még a legszorosabb esetben is csak egyszer volt két szavazat különbség (2002-ben, Szerencsen). A 2004-es amerikai elnökválasztáson még a rendkívül szoros, mindent eldöntő, újraszámláló Floridában is tíz-, ha nem százezrekben mérték a különbséget. Az USA összes szenátori választásából egyetlenegy akadt, amely után háromszor számolták meg a szavazatokat, és az egyik során kettőszavazatnyi lett a különbség. Az ilyen esetben elvileg igaz lenne, hogy ha a többségre szavazók egyike nem csupán otthon marad, de az ellenfélre szavaz, teljes döntetlen állhatott volna be. Ezt a választást azonban - miután hónapokig nem tudták eldönteni, a kétséges szavazatok százait hogyan is kell kezelni -, végül újra kiírták (1974, New Hampshire, Wyman kontra Durkin).
Az egyes szavazat gyakran döntő lehet egy ötfős bizottságban, esetleg, nagyon ritkán egy falugyűlésen, és, mint láttuk, nagyon-nagyon ritkán rendkívül közel kerülhetünk egy ilyen helyzethez egy választókörzetben is. De annak az esélye, hogy az amerikai elnökválasztás egyetlen szavazón múljon, kisebb, mint egy lottóötösé. Az ötösé kb. egy a negyvennégymillióhoz; míg annak az esélye, hogy az Egyesült Államokban egy szavazat döntse el a választásokat, kb. egy a hatvanmillióhoz. Ha azért áldozzuk fel egy-két óránkat négyévente, mert azt hisszük, szavazatunk hat az ország sorsára, maradjunk inkább otthon.
Ez a tömegdemokrácia egyik legkínosabb, a politikai gondolkodók által természetesen régóta ismert ténye. A modern politikatudományban Anthony Downs formalizálta először. Sokan olyan felháborítónak tartják, hogy nem is hajlandóak belátni. A leggyakoribb ellenvetés az, hogy a politikai végeredmény éppen az egyéni voksokból adódik, és senki voksa nem értékesebb, mint másoké. Ám ez az állítás összeegyeztethető azzal, amely szerint az egyén szavazata csak elképesztően kicsiny, gyakorlatilag nulla valószínűséggel számít. Lehet, hogy az egyes hatása elhanyagolhatóan kicsi, mégis az egyesekből épül fel a rendszer. Könnyen tudunk más területekről hasonló struktúrákat mondani: egyes fotonok nem változtatnak a képen, ám a kép mégiscsak fotonokból áll össze; és a versenypiaci ár ugyan sok eladó és vevő döntéseiből kerekedik ki, az egyes eladók számára az ár mégis változtathatatlan adottság.
Azt az ellenvetést is meg szokták fogalmazni, hogy ha mindenki levonná a konzekvenciát, akkor senki sem menne el szavazni - ekkor viszont egyetlen szavazó, aki elmegy, mégiscsak eldönthetné a választást. Ez se jó érv: az emberek sok más okból is járhatnak szavazni. És járnak is.
Egy másik tévképzet szerint ha egy statisztikai szempontból hozzám hasonló szavazókból álló csoport együtt eldöntheti a választásokat, akkor az én egyéni döntésem egy kicsit jobban fog számítani. Ez sem igaz. Még ha a nyugdíjas mérnökök - mint csoport - el is tudják dönteni a választást, egyetlen nyugdíjas mérnök döntése akkor sincs mágikus hatással a többire.
Ennek a problémának neve is van: ez a szavazás paradoxona, avagy a Downs-paradoxon (paradox of voting).
A demokratikus részvételbe és a racionalitásba vetett hitünkből sarjadzó ellentmondás feloldása az, hogy feladjuk az önámítást és szembenézünk azzal, hogy nem a hatalom egyéni befolyásolásának ésszerű reménye miatt megyünk el szavazni.
De akkor miért?
Sok oka lehet. A legfontosabb: szavazni jó.
Az ember akkor is énekel a zuhany alatt, ha senki se hallja, csápol a koncerten, ha nem figyel rá az énekes. Internetezők ezrei kattintgatnak a semmiképp nem ügydöntő, tendenciózus politikai kérdésekre a hírportálokon. Jó azonosulni egy politikai párttal, jó a közösség aktív tagjának lenni, jó az az érzés, hogy a nekem szabott törvények alakítóinak kiválasztásába az én döntési aktusom is beépül. Jó icipici képpontnak lenni az ország nagy képernyőjén.
Avagy: nem szavazni sokunknak ellenszenves, mert ha otthon maradnánk a választás napján, úgy érezhetnénk, nem éltünk az állampolgári közösség politikai tagjaként nekünk járó fő jogunkkal. (Még akkor is, ha ez a jog, mint láttuk, az egyén szempontjából szubjektív és merőben ceremoniális.) Természetesen a jelöltek saját érdekükben mindent meg is tesznek, amit a törvény és a kampányköltségvetés enged, hogy öröm legyen rájuk szavazni. Még az is lehet, hogy a szavazásban megnyilvánuló közösségiségnek részben genetikai gyökerei is vannak, legalábbis az ikrek szavazási hajlandóságával kapcsolatos tanulmányok így is értelmezhetők.
Ezért járnak el politológiaoktatók is szavazni, nem azért, mintha azt hinnék, a szavazatuk számít. Ha ugyan eljárnak. Mert szavazni felesleges, de jó.
(És a válasz a tesztkérdésekre. 1: igen, kaphat, de csak Maine és Nebraska államban; 2: lehet, mert az elektorok száma nem a szavazásra jogosultak, hanem az ott élő polgárok számának függvénye, és két elektor minden államnak jár; az eltérés tetemes lehet: Wyoming három elektorát négyszázezer, Dél-Dakotáét hatszázezer szavazásra jogosult választhatja meg.)
