1944 augusztusában a lengyel ellenállás tagjai az auschwitzi táborba csempésznek egy fényképezőgépet. A gép Alexhez, a zsidóként elhurcolt görög Sonderkommandóshoz kerül. Alexnek az V. krematóriumból készített felvételei közül négy maradt fenn (vagy csak négyet készített, nem tudni). A négy felvétel talán egy szekvencia, talán nem - a negatívok eltűntek, így a sorrend utólag nem rekonstruálható. Az egyik felvételen, úgy tudni, Magyarországról deportált meztelen asszonyok várakoznak a gázkamra előtt - a kép nagyon homályos, és vagy hatvan fokkal el van dőlve. A másik képen Sonderkommandósokat látunk egy ligetben holttestek tucatjai között botorkálni, mögöttük füstfelhő, a harmadik előterében egy Sonderkommandós egyensúlyoz a holttestek között, mellette SS-tisztek láthatók. A negyedik kép mintha az első folytatása volna: a kamera már szinte derékszögben elfordulva, az elmosódott körvonalakból a gázkamrát övező liget fái rajzolódnak ki. A képek rossz felvételek: megbillentek, homályosak, mindegyiket valamiféle sötét keret - egy ajtó- vagy ablaknyílás - zárja körbe.
Auschwitz tényével nem az a baj, hogy nincsen róla képünk, hanem az, hogy csak bizonyos képeink vannak róla. Auschwitz evidenciáját nem a lágerbe hurcoltak, az ott elpusztultak vagy az onnan felszabadulók "képei", hanem az amerikai légifelvételek és nácik által készített fotók bizonyítják. (A nácik ugyan parancsba nem adták, mégis minden koncentrációs táborban működött fotólabor, és a tisztek rendszeresen készítettek felvételeket, melyeket persze a végórában igyekeztek megsemmisíteni, többnyire sikerrel, ezért is olyan értékes a magyarországi Auschwitz album.) Auschwitz tehát nem ábrázolható - alakult ki egyfajta közmegegyezés az elmúlt évtizedekben. Ezt rúgta fel Steven Spielberg és a hollywoodi filmipar.
Nem mintha a foglyok ne igyekeztek volna akár emberfeletti erőfeszítések árán is jeleket hagyni a jövő számára szenvedéseikről - azaz ábrázolni Auschwitzot. A Sonderkommandósok a halottak mellé a legkülönfélébb bizonyítékokat ásták el: beszámolókat a táborban tapasztalt borzalmakról, rajzokat a krematóriumokról és a gázkamrákról, leírásokat ezek működéséről, üres Zyklon-B dobozokat, hajtincseket és fogakat, imákat és búcsúleveleket eltűnt szeretteiknek - s ezekből azért csak néhány maradt fenn, mert a tábor felszabadulásakor a környékbeliek arany és más értékek után kutatva feldúlták a tömegsírokat, és az értéktelen papírfecniket eltüzelték. Az ún. auschwitzi tekercsre például egy krakkói bolhapiacon bukkant rá az egyik felszabadult fogoly.
A Sonderkommandósok mindent tudtak és majdnem mindent láttak is. Tudták, hogy olyan feladatra kényszerítik őket, amely elviselhetetlen, amely tébolyító, amely túl van minden rosszon, s amelynek elvégzése után - ismert taktusokban - garantált a halál. Õk látták a nőket és férfiakat, időseket és gyermekeket a gázkamrába bemenni, és aztán ők földelték vagy hamvasztották el a szabad ég alatt ugyanezen emberek holttestét. Alex a tömeggyilkosságot akarta a felvételekkel bizonyítani. A gázkamrába azonban nem léphetett be a halálraítéltekkel. A működő gázkamráról nem készíthetett felvételt.
"Ami a soában történt, arról nincs kép - így a Shoah c. film alkotója, Claude Lanzman -, a gázkamrákban sötét volt." Alex mégis belépett a gázkamrába, és onnan fényképezett. Talán fedezéket keresett, ahonnan nem veszik észre? Nem a saját élete volt a tét, hanem a sikeres felvétel, a bizonyíték. Sorsa már eldőlt, ha semmi mással, ezzel tisztában volt. Alex nem emelhette a szeméhez a fényképezőgépet, és nagyon sietnie kellett - csak remélhette, hogy azt vette fel a gép, amit a maga szemével látott.
Az Alex felvételeit tartalmazó negatívot Helena Datón, az SS-kantin egyik alkalmazottja csempészte ki egy fogpasztás tubusban, és szeptember 4-én meg is érkezett az egyik krakkói ellenálló csoporthoz, ahol előhívták és több példányban felnagyították őket. A fényképek mégis csupán három évvel később, egy krakkói népbírósági perben bukkantak fel, és nem szolgáltak elégséges bizonyítékként a gázkamrák egykori létezésére. A fotók 1956-ban tűntek fel újra Alain Resnais Éjszaka és köd című filmjében, melyet mellesleg a németek kérésére és a franciák nyomatékos egyetértésével Cannes-ban csak versenyen kívül mutattak be. Néhány évvel később, 1960-ban - ugyan az "eredeti" képek fekete keretezését levágva és a megkínzott testeket megszépítve (!) - bekerült a Sárga csillag című Schönberner-féle képeskönyvbe.
2000-ben a Koncentrációs táborok emlékei c. francia kiállításon bukkantak fel újra Alex fotói. A képekhez a francia művészettörténész "fenegyerek", George Didi-Huberman írt katalógustanulmányt, majd könyvet, Csak azért is, képek címmel. Lanzman kilencórás filmjében egyetlen eredeti felvétel sem szerepel: ő a soá ikonját a túlélő szemtanúk arcán és történetein keresztül alkotta meg. A másik póluson, ezzel szemben, Spielberg létrehozta Auschwitz hasonmását. A plaszówi koncentrációs tábor mellett felállított és a forgatás után ebek harmincadjára hagyott kulisszák mára "Schindler listája túra"-ként léptek a valódi Auschwitz helyébe. (A fiatal izraeli-amerikai Omar Fast Spielberg listája című, e helyszínről készült videoinstallációja épp a képek és emlékképek egymásba torlódását dokumentálja.)
Didi-Huberman felrúgja mindkét közmegegyezést: "beleáll" Alex helyébe, és onnan rekonstruálja az esetet. A lanzmani képgyűlölet és a spielbergi képimádat helyett Auschwitz valóságának fragmentumaiként és egyfajta ellenállási aktusként értelmezi Alex felvételeit. És ezzel a párizsi mérvadó értelmiségi körökben egy időre elszabadul a pokol. Az addig köztiszteletnek örvendő - és zsidó származását soha sem titkoló - Didi-Hubermant többen eltévelyedett szekularizált zsidónak, a katolikus fétisizmus rabjának, pornográf leselkedőnek bélyegzik a Sartre által alapított lap, a Les temps modernes hasábjain - de ez mindegy is. A lényeg, hogy jó hatvan év után sincs közmegegyezés arról, ábrázolható-e a soá.
Zalmen Gradowski az utolsó Sonderkommandó tagjaként szemtanúja volt szülei elpusztításának, és túlélte a soát. A láger felszabadulása előtti utolsó hetekben, ahogy más sonderkommandós társai, ő is felírta egy papírdarabkára borzalmas tapasztalatait, és a cetlit abban a reményben ásta el, hogy halála esetén, a náci uralom megszűntével, valaki megtalálja, és tanúságként szolgál majd. A felszabadulás után e cetli előkerült és többek között ez állt rajta: "hogy e szörnyűségekről hírt adhass, szíved váljon kővé, szemed fényképezővé".
