Nemigen tehetünk mást: a nyelvész megfigyeli a szavak viselkedését, s a gyakori viselkedést "szabályosnak" nevezi. Ami gyakori, az szabályos. Minden idők egyik legnagyobb nyelvésze, az amerikai Leonard Bloomfield ezt ki is merte mondani híres 1926-os téziseiben: "That which is frequent will be called regular; that which is not will be called irregular" (Ami gyakori, azt szabályosnak nevezzük; ami nem, azt rendhagyónak). Vegyük észre, hogy - ezek szerint - nem attól szabályos valami, hogy arányos vagy szép vagy helyes vagy logikus vagy hagyományos; csakis attól szabályos, hogy gyakori. Elég kegyetlen dolog, de ez van.
A magyarban tehát azt mondjuk ki szabályként, hogy a mély hangrendű, mássalhangzóra végződő szavak többesszáma -ok: báb-bábok. Nevezzük ezt báb-típusnak. Ám nem titkolhatom tovább: van egy csomó szó, ahol ugyanezek a feltételek fönnállnak (tehát a szó mély hangrendű és mássalhangzóra végződik), a többesszámot mégsem -ok, hanem -ak raggal képezzük: láb/ak, hold/ak, szamár/szamarak, talp/ak, úr/urak. Nevezzük ezt láb-típusnak. Arra sajnos nem található magyarázat, hogy miért éppen ezek viselkednek így: a láb-típusúakat semmiféle ésszerű leíró ismérvvel nem lehet meghatározni. Sem a hosszúságuk, sem a hangállományuk, sem a jelentésük nem indokolja, hogy éppen ők tartozzanak a láb-típusba, éppen ők képezzék többesszámukat -ak raggal. A gázok és a házak, a húrok és az urak, a csontok és a holdak között nem tudunk értelmes különbséget fölfedezni, csakis a ragozásban mutatott viselkedéskülönbséget látjuk. S mivel a láb-típusból jóval kevesebb van, mint a báb-típusból, Bloomfield elve alapján a ritkábbat kell szabálytalannak - vagy nyelvészeti szakszóval "rendhagyónak" - neveznünk. A báb tehát szabályos ragozású főnév, a láb rendhagyó.
(Apróbetűs rész: mivel a láb-típusban a rag -o- hang helyett -a- hangot tartalmaz, ezeket szakszóval "nyitótöveknek" nevezzük, lévén az a hang nyitottabb képzésű - a fogak távolabb vannak egymástól -, mint az o hang. Szaknyelven tehát úgy mondjuk, hogy a báb rendes tő, míg a láb nyitótő.)
Azt láttuk tehát, hogy a főnevek közül a többség -ok raggal képzi a többesszámát (bábok, szabályos típus, ún. rendes tövek), egy kisebbség ezzel szemben -ak raggal (lábak, rendhagyó típus, ún. nyitótövek). Hogy valami nyitótő-e, az nem függ semmitől; s mivel a szabálytól való indokolhatatlan eltérést rendhagyóságnak nevezzük, a nyitótőség: rendhagyóság.
(Apróbetűs rész: a rendhagyó egyed voltaképpen ellenpélda, mivel a szabályt gyengíti. A szabálygyengítő ellenpéldák romboló hatása ellen azzal lehet védekezni, ha kimerítően fölsoroljuk őket. Ekkor ugyanis már hátradőlhetünk, és nyugodtan kimondhatjuk: az összes többi esetre a szabály maradéktalanul érvényes. Erre utal az a régi bölcsesség, hogy "kivétel erősíti a szabályt", azaz a kivételek [mai szakszóval: rendhagyóságok] fölsorolása, pontos számbavétele erősíti a szabály érvényesülését, jósló erejét.)
Az eddigi példák főnevek voltak. Nézzük meg, mi a helyzet a hasonló felépítésű melléknevek esetén: lágy/ak, száraz/ak, zord/ak, sovány/ak, labilis/ak, hurutos/ak, komikus/ak, kassai/ak, szomorú/ak és így tovább. Vagyis a rag -ak, ezek tehát nyitótövek. Ez mind rendhagyó melléknév volna? Van példa a másik megoldásra is, de mellékneveknél az a ritkább: nagy/ok, boldog/ok, fiatal/ok. (A középfokban már ezeknél is visszaáll a rend: nagyobbak stb.) A melléknevek viselkedése a főnevekének éppen a fordítottja: itt az -ak végződés a gyakoribb (tehát ez lesz a szabályos!), az -ok a ritkább (tehát ez lesz a rendhagyó!). A lányok lágyak, a komikusok komikusak, a harcosok harcosak - ezek a mondatok jól ábrázolják a normális állapotot: ha főnév, akkor az -ok a szabályos, ha melléknév, akkor az -ak.
(Apróbetűs rész: van ingadozás, és a múltban még több volt: boldogok-boldogak, gonoszak-gonoszok, aggok-aggak stb. Úgy tűnik, az -ak ilyenkor mindig a régebbi, a visszaszorulóban lévő.)
A melléknevek tehát többnyire nyitótövek, vagyis esetükben a nyitótőség nem rendhagyóság, hanem éppen szabály. Mivel viselkedésüknek van indoka (az, hogy melléknevek), ők nem ellenpéldák, hanem - a szó szigorú, logikai értelmében - kivételek. A kivétel (latinul exceptio) nem rendhagyóság, hanem alszabály, mert meg tudom jósolni, hogy mikor fog bekövetkezni. A rendhagyóság (latinul irregularitas) nem ilyen, mert az váratlanul következik be, nincs rá magyarázat.
Ha mármost egyben akarjuk nézni az egész többesszám-ügyet, akkor azt mondhatjuk: (1) főszabály: -ok (bábok, rendes tövek); (2) alszabály: melléknevek: -ak (lágyak, nyitótövek). Ebből következik, hogy a rendhagyóság a főneveknél az -ak (lábak), a mellékneveknél éppen az -ok (nagyok). Vagyis a mellékneveknél a rendes tövek a rendhagyók!
Tény, hogy a magyarban nem mindig könnyű eldönteni, hogy valami melléknév-e vagy főnév. Gondoljunk erre: Kérek egy feketét. Feleségül ment ahhoz a dánhoz. Azt tapasztaljuk, hogy a nemzetiségjelölő szavak (magyar, dán, tót, kurd) mint főnevek mind szabályosak: Énekelni kezdtek a magyarok, dánok, tótok, kurdok. Az érdekes az, hogy ugyanezek a szavak melléknévi használatban is ugyanígy viselkednek: A cseh népdalok rövidebbek, mint a magyarok, dánok, tótok, kurdok (és nem *magyarak, *dának stb.). A nemzetiséget jelölő melléknevek tehát szabályos kivételek a szabályos kivétel alól, vagy - másként fogalmazva - al-alszabályt képviselnek: hiszen (1) a többesszám ragja általában -ok (bábok); (2) de mellékneveknél -ak (lágyak); (3) de nemzetiség-mellékneveknél mégis -ok (dánok).
Ha két csiga férj és feleség, akkor házas... És ha nem meztelen csigák, akkor házas...
