Kincstári optimizmus
A Pénzügyminisztérium az első negyedév kedvező számai alapján csökkentette az államháztartási hiány éves prognózisát. Annak ellenére tette ezt, hogy a kormány 30 milliárd forintot bukik az elvárt adó meghiúsulásán, ráadásul a nyugdíjra szánt összeget is 60 milliárddal meg kell toldani a nagyobb infláció miatt. A húsvéti nyuszi azonban új perspektívát hozott a költségvetési bevételek és egyes kiadások tekintetében, ami megalapozhatja az újdonsült kincstári optimizmust, amely a tavaly kora nyártól eluralkodó pesszimizmust váltotta fel.
Mitől derülhetett fel a pénzügyesek (hivatalból) komor arca? Nem csupán a napos órák számának növekedésétől, ami kétségkívül jótékonyan hat a kedélyállapotukra, hanem attól is, hogy az említett hiánynövelő tételeket mintegy 30 milliárd forinttal túlszárnyaló hiánycsökkenés lehetősége is előbukkant a felhők mögül. A tervezettnél nagyobb keresetek (ezek a remények szerint főként a gazdaság kifehéredésének hatását tükrözik) az adó- és tébébevételeket is megdobták, miközben az állam kamatkiadásai csökkenhetnek. Emellett a PM számít arra, hogy az elvárt adó 2.0 verzióját már nem meszeli el az Alkotmánybíróság, és így a második félévben még ebből is befolyhat vagy 15 milliárd az államkasszába. Mindent összevetve, a kormány a GDP arányában 6,6 százalékra mérsékelte hiányprognózisát a konvergenciaprogramban beígért 6,8-ről.
Pedig nem is számolt még azzal, hogy a viszonyítás alapjául szolgáló GDP is nagyobb lehet a tervezettnél, mert jó esély van arra, hogy a tavaly még kincstári pesszimizmussal feltételezett 2,2 százaléknál dinamikusabban nőjön a magyar gazdaság teljesítménye. Ha például a piaci elemzők által sugallt 2,5 százalékkal nőne (aminek lehetőségét a pénzügyminiszter sem zárja ki), ez újabb egytized százalékpontos hiánycsökkenést eredményezne, ráadásul anélkül, hogy észrevennénk.
Viszont mint (csaknem) minden jó dolognak, ennek is van árnyoldala. Mert a nagyobb állami bevétel részben abból fakad, hogy a lakosság kevésbé fogja vissza fogyasztását, mint amenynyire az egyensúly érdekében megszorításokat kiagyaló kormányzati apparátus célszerűnek tartaná. A csendes többség, amely nem vonult az utcára a kormány ellen demonstrálni, a maga csendes, de annál hatásosabb módján tesz keresztbe a kormányzati törekvéseknek. 'k nem a konvergenciaprogram megvalósításáért küzdenek, hanem saját egyéni életük konvergenciájáért: minél előbb úgy akarnak élni, mint azok a szerencsésebb embertársaik, akik már euróban számolják a kosztpénzt. Ha történetesen csökken a jövedelmük, de lehetőségük van hitelből vásárolni, akkor ezt teszik. Megszokott életvitelük fenntartásában segítségükre vannak a bankok: újabb és újabb konstrukciókat agyalnak ki azért, hogy minél több ügyfél vehessen föl minél több hitelt. Amikor az egekbe szöktek a forintkamatok, átálltak a devizahitelekre, amikor kifulladt az állami támogatással felturbózott lakáshitelboom, akkor fogyasztásra is elkezdtek ingatlanalapú jelzáloghiteleket kínálni. Hogy mi lesz, ha bejön a gikszer, és nem lesz elég a jövedelem a törlesztésre, rossz belegondolni. Nem is gondol bele senki.
Ez az emberi tényező, amit a legtökéletesebb nemzeti programokba sem szoktak bekalkulálni. A sztereotípiák szerint pesszimista népünk töretlen optimizmussal éli egyszerű hétköznapjait; legalábbis ezt tükrözik a kiskereskedelmi statisztikák meg a lakossági megtakarítások és hitelek kimutatásai. A kormányzati szándékok ellenére kissé meglazított nadrágszíj kétségkívül élhetőbb viszonyokat teremt, sőt még a költségvetés helyzetét is javítja (ideig-óráig), és emiatt akár együttes örömtáncot járhatna a lakosság, a PM és a bankszektor. Ha azonban kicsit előbbre tekintünk, akkor a kockázatok is felsejlenek: a lassabban mérséklődő infláció és a lassabban csökkenő külföldi adósság. A dinamikusabb gazdaság kétségkívül jobb lakossági, vállalati és állami pozíciókat eredményez, de nehezen vezet el az euró érdekében is áhított árstabilitáshoz, és kevésbé javítja a befektetői bizalmat.
Pedig az utóbbira különösen nagy szükségünk volna. Ha hinni lehet a számoknak (ami néha igen nehéz, oly nagy a zűrzavar a különféle statisztikák terén), akkor az utóbbi hónapokban igencsak megcsappant a beruházási hajlandóság országunkba. A magyarok többsége ma az Eb megrendezésének elveszett esélye miatt búsong, noha az alig hozott volna magántőkét az országba, viszont jócskán felemésztette volna az állam beruházási forrásait. Pedig több okunk van azon aggódni, vajon visszatér-e a beruházási kedv a javuló egyensúlyi mutatók és az előbb-utóbb csökkenő kamatok hatására. Hiszen hiába jönnek ilyen-olyan infrastruktúra-fejlesztésekre az uniós ezermilliárdok, és hiába teszi hozzá a magyar állam és a helyi önkormányzatok az előírt önrészt, ha egyébként leül a gazdaság, mert senki fia-borja nem lát fantáziát a termelés és a szolgáltatások bővítésében. A feldolgozóipari beruházások másfél éve csökkennek, és bár ez egyelőre nem tükröződik az exportkapacitások szűkösségében, előbb-utóbb gátjává válhat annak, hogy a magyar gazdaság is haszonélvezője legyen a kedvező külpiaci konjunktúrának.
A beruházások visszaesése csak az egyik aggasztó tünet. Akkor sem vidulhatunk fel (hiába váltott mosolygósra a kormány), ha a külföldi befektetők viselkedését vesszük szemügyre. A fizetési mérlegből az látszik, hogy bár a szárnyaló exportnak köszönhetően szépen csökkent a hiány (hatról ötmilliárd euróra), az szinte teljes egészében az ország külföldi adósságát növelte, mivel a külföldiek hozzánk irányuló működőtőke-befektetéseit már utolérték a magyarok külföldi beruházásai. A befektetők elbizonytalanodását tükrözi, hogy a hazai cégek külföldi tulajdonosai a korábbi összeg felére csökkentették az országunkba visszaforgatott profitot, miközben újabb befektetők sem tülekedtek a zöldmezős beruházásaikkal.
Manapság Magyarországon nem sokáig lehet állami (legyen az akár uniós finanszírozású) beruházásokkal és fogyasztással felturbózni a gazdaságot, mert abból csak az egyensúlyi mutatók egyidejű romlása következik be újra, vagyis pont az romlik el, aminek megjavítása volna a cél. Csak akkor van remény a konvergenciaprogramban kijelölt, 2009-től már szinte dolce vitát ígérő útra, ha egy darabig még fennmarad a mai helyzet, amikor az export tartja dinamikában a magyar gazdaságot. Ennek külpiaci feltételei egyelőre adottak, a belsőhöz azonban a mainál erősebb befektetői-beruházói késztetésre van szükség, amit leginkább a magyar gazdaság (és politika) növekvő stabilitása táplálhat.
A kincstári optimizmus nem elég, sőt, még a fogyasztói derűlátás is kevés az össznépi és tartós boldogsághoz. Befektetői optimizmusra is szükség volna - de az, úgy látszik, nehezebben és csak késleltetve idézhető elő. Ezt az időbeli diszkrepanciát tudja - jó esetben - áthidalni a kormánypolitikának a stabilizáció előrehaladtával javuló hitelessége, valamint az uniós fejlesztések (remélhetően) magánberuházásokat is ösztökélő hatása. Jó esetben és remélhetően - ennyire futja az én optimizmusomból.
