Az, hogy közülük rengetegen a 16 évre leszállított korhatárnál kimaradnak az iskolából, s hogy a roma gyerekek az érettségiig körülbelül egyhatod, az egyetemig pedig egytizennegyed akkora eséllyel jutnak el, mint nem roma társaik, tragikus, de a magyar társadalmat kicsit is ismerők számára köztudomású tény.
Az okok összetettek, a többségi társadalom – köztük sajnos a pedagógusok – masszív előítéletességétől az előző generációtól megörökölt hátrányokon át a súlyos intézményes problémákig terjednek. A magyar oktatási rendszer hamar és igazságtalanul szelektál; lelkesítés helyett sikeresen frusztrálja azt, akit a családja nem formál előre iskolakompatibilissé. Mindezek miatt a családi háttérnek Magyarországon nagyobb a hatása arra, milyen sokra vagy kevésre viszi a gyerek az iskolarendszerben, mint szinte bármelyik fejlett országban. Mindennek feltárásában is van még bőven teendő, de oktatásgazdászainknak és oktatásszociológusainknak hála elég sokat tudunk a folyamat mértékéről és mechanizmusairól.
Csakhogy én most itt nem a részleteket akarom boncolgatni. Még csak nem is arról akarok írni, hogy szerintem milyen bölcs közpolitikai reformokkal (tizenkét osztályos iskolával, következetes deszegregációval, a pedagógusok jobb pedagógiai felkészítésével és magasabb fizetésével, a kevésbé iskolázott szülők információval és beleszólási joggal való felvértezésével, ösztöndíjakkal és a többi) lehet ezt a bajt orvosolni. Arról akarok írni, hogy nem mindenkinek baj a baj, és arról, ugyan mit lehet tenni ez ügyben.
De hát mi más lehetne ez, mint rögtöni orvoslásért kiáltó, felháborító igazságtalanság? Aki reflexszerűen a kisemmizettekkel, az elnyomottakkal, a vesztesekkel azonosul, vagy aki számára a társadalmi egyenlőség – vagy legalábbis az esélyek egyenlősége – nyilvánvaló önérték, az nem fogja tudni másnak látni ezt a helyzetet, mint vérlázító sérelemnek. Ha az esélyek egyenlősége bekerülne a törvénykönyvbe, előbb-utóbb, a fekete-fehér ügyekben még a magyar bíróság sem tudna másképp ítélni, mint abban a perben, amelyet az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány a minap az Emmi ellen egy iskolai szegregációs ügyben megnyert.
Csakhogy április 8-a arra is emlékeztet bennünket, hogy polgártársaink többsége valószínűleg nem pontosan úgy látja a világot, mint mi. Ne is azokra koncentráljunk most, akik menthetetlenül, gyűlölködve cigányellenesek, és nemhogy megsegíteni, de megtűrni se akarják az általuk cigánynak véltek gyermekeit a nemzet közös intézményeiben. Őket nem fogjuk meggyőzni soha. Összpontosítsunk azokra, akik átlagosan előítéletesek, és általában jót akarnak minden gyereknek, a cigány gyerekeknek is – de úgy gondolják, hogy az esélyegyenlőség igénye nem a közpolitikai változtatások melletti erős érv, hanem naiv vágyálom; akik úgy vélik, az ő saját gyerekeik életesélyei sem elég jók, holott ők nem cigányok, „hanem” dolgos, jogkövető többségi polgárok. Akik attól tartanak, hogy a roma gyerekek helyzetét javító oktatási reformoknak az ő gyerekük lenne a kárvallottja – és még véletlenül sem a reformokat kidolgozó és bevezető budapesti közgazdászok, szociológusok, államtitkárok csemetéi (hisz’ ők budai alapítványi iskolákba és szelektív csúcsgimnáziumokba járnak).
Márpedig az ő meggyőzésük nélkül itt soha nem lesz változás. Már a 2010 előtti korban megtanulhattuk: nem több puszta ábrándnál az a jozefinista elképzelés, miszerint a baloldali pártok (miután populista ígéretekkel választást nyernek) meglepetésszerűen, elveikre és bölcs tanácsadóikra hallgatva végrehajtják a szükséges reformokat, s ezek üdvös mivoltát utólag az idegenkedő többség is belátja. Azóta pedig az ország markánsan jobbra csúszott – és azt is tudjuk, hogy ez a kormány évek óta mindent megtesz, hogy a cigányokra is kivetülő xenofóbia mérgével töltse meg hívei lelkét.
A helyzet mégsem reménytelen. Van ugyanis olyan erős érv a roma gyerekek iskolázottságának javítása mellett, ami annak is megfontolandó, aki nem hisz az állampolgári egyenlőségben. Ezt Magyarországra alkalmazva tizenkét éve fejtette ki Kertesi Gábor és Kézdi Gábor (akik persze hisznek az állampolgári egyenlőségben). Az érv nem a szívhez szól, hanem a zsebhez. Pőrén, sőt durván fogalmazva így foglalható össze: a „képzett cigány” több hasznot fog termelni a többségi polgárnak, mint amennyibe a képzése kerül. Inkább dolgozik és többet keres majd, amiből több jövedelemadót és társadalombiztosítási járulékot fizet be a közösbe; miközben kevesebb munkanélküli-segélyt és szociális támogatást kap, és az esetleges börtönkosztján is spórolni fogunk. A lemorzsolódó romák képzése, amint a szerzők A hátrányos helyzetű és roma fiatalok eljuttatása az érettségihez című, a Roma Education Fund égisze alatt készített tanulmányuk alcímében írják, „különösen nagy hosszú távú költségvetési nyereséget biztosító befektetés”.
Ez az érv, még ha benne a költség-haszon számítások fillérre stimmelnek is, az esélyegyenlőség híve számára kínosan problematikus. Vajon, ha nem sokkal több (konkrétan 19 millió forint) lenne a befektetés egy gyerekre vetített haszna, mint amennyibe az érettségiig való eljuttatása kerül, hanem kevesebb, akkor helyes lenne elengedni a cigány kisgyerekek tízezreinek kezét? És nem arra emlékeztet-e ez az okoskodás, amikor valaki az influenzaoltás mellett a munkaadóknak megspórolt táppénzes napokkal érvel? Hisz’ innen már csak egyetlen logikai lépés hiányzik ahhoz, hogy kijelentsük: a munkahelyről már nem hiányzó nyugdíjas vegyen oltást magának, az állam gond nélkül hagyhatja felfordulni őt.
De. Ez az érvelés nem az igazságosság vágyával, hanem a közgazdász dehumanizáló pragmatizmusával közelíti meg a kérdést. Sok intézkedést, amit amúgy helyesnek tartanánk, nem is lehet vele alátámasztani. Ezt pont igen.
Igen, lehet és kell is más érveket és a többséget is megnyugtató megoldásokat keresni. Ám, aki itt és most a Fideszre szavazó többség által a legkevésbé sem vágyott, sőt elkívánt közpolitikai változást akar, az vagy kimerészkedik saját erkölcsi komfortzónájából, és megpróbál nagyon más világnézetű milliók fejével is gondolkodni, vagy hiába jártatja a száját. Erkölcsi feddhetetlenség ide, erkölcsi feddhetetlenség oda.
