Váradi Balázs

Csak semmi politika!

Elveszett Einsteinek

Egotrip

Szüleik hét éve, népszámláláskor adott válaszai szerint Magyarországon a 14 év alatti gyerekek körülbelül 8, más felmérések kérdezőbiztosainak ítélete szerint (a romákra vonatkozó statisztikákból kiindulva) jó 15 százaléka cigány.

Az, hogy közülük rengetegen a 16 évre leszállított korhatárnál kimaradnak az iskolából, s hogy a roma gyerekek az érettségiig körülbelül egyhatod, az egyetemig pedig egytizennegyed akkora eséllyel jutnak el, mint nem roma társaik, tragikus, de a magyar társadalmat kicsit is ismerők számára köztudomású tény.

Az okok összetettek, a többségi társadalom – köztük sajnos a pedagógusok – masszív előítéletességétől az előző generációtól megörökölt hátrányokon át a súlyos intézményes problémákig terjednek. A magyar oktatási rendszer hamar és igazságtalanul szelektál; lelkesítés helyett sikeresen frusztrálja azt, akit a családja nem formál előre iskolakompatibilissé. Mindezek miatt a családi háttérnek Magyarországon nagyobb a hatása arra, milyen sokra vagy kevésre viszi a gyerek az iskolarendszerben, mint szinte bármelyik fejlett országban. Mindennek feltárásában is van még bőven teendő, de oktatásgazdászainknak és oktatásszociológusainknak hála elég sokat tudunk a folyamat mértékéről és mechanizmusairól.

Csakhogy én most itt nem a részleteket akarom boncolgatni. Még csak nem is arról akarok írni, hogy szerintem milyen bölcs közpolitikai reformokkal (tizenkét osztályos iskolával, következetes deszegregációval, a pedagógusok jobb pedagógiai felkészítésével és magasabb fizetésével, a kevésbé iskolázott szülők információval és beleszólási joggal való felvértezésével, ösztöndíjakkal és a többi) lehet ezt a bajt orvosolni. Arról akarok írni, hogy nem mindenkinek baj a baj, és arról, ugyan mit lehet tenni ez ügyben.

De hát mi más lehetne ez, mint rögtöni orvoslásért kiáltó, felháborító igazságtalanság? Aki reflexszerűen a kisemmizettekkel, az elnyomottakkal, a vesztesekkel azonosul, vagy aki számára a társadalmi egyenlőség – vagy legalábbis az esélyek egyenlősége – nyilvánvaló önérték, az nem fogja tudni másnak látni ezt a helyzetet, mint vérlázító sérelemnek. Ha az esélyek egyenlősége bekerülne a törvénykönyvbe, előbb-utóbb, a fekete-fehér ügyekben még a magyar bíróság sem tudna másképp ítélni, mint abban a perben, amelyet az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány a minap az Emmi ellen egy iskolai szegregációs ügyben megnyert.

Csakhogy április 8-a arra is emlékeztet bennünket, hogy polgártársaink többsége valószínűleg nem pontosan úgy látja a világot, mint mi. Ne is azokra koncentráljunk most, akik menthetetlenül, gyűlölködve cigányellenesek, és nemhogy megsegíteni, de megtűrni se akarják az általuk cigánynak véltek gyermekeit a nemzet közös intézményeiben. Őket nem fogjuk meggyőzni soha. Összpontosítsunk azokra, akik átlagosan előítéletesek, és általában jót akarnak minden gyereknek, a cigány gyerekeknek is – de úgy gondolják, hogy az esélyegyenlőség igénye nem a közpolitikai változtatások melletti erős érv, hanem naiv vágy­álom; akik úgy vélik, az ő saját gyerekeik életesélyei sem elég jók, holott ők nem cigányok, „hanem” dolgos, jogkövető többségi polgárok. Akik attól tartanak, hogy a roma gyerekek helyzetét javító oktatási reformoknak az ő gyerekük lenne a kárvallottja – és még véletlenül sem a reformokat kidolgozó és bevezető budapesti közgazdászok, szociológusok, államtitkárok csemetéi (hisz’ ők budai alapítványi iskolákba és szelektív csúcsgimnáziumokba járnak).

Márpedig az ő meggyőzésük nélkül itt soha nem lesz változás. Már a 2010 előtti korban megtanulhattuk: nem több puszta ábrándnál az a jozefinista elképzelés, miszerint a baloldali pártok (miután populista ígéretekkel választást nyernek) meglepetésszerűen, elveikre és bölcs tanácsadóikra hallgatva végrehajtják a szükséges reformokat, s ezek üdvös mivoltát utólag az idegenkedő többség is belátja. Azóta pedig az ország markánsan jobbra csúszott – és azt is tudjuk, hogy ez a kormány évek óta mindent megtesz, hogy a cigányokra is kivetülő xenofóbia mérgével töltse meg hívei lelkét.

A helyzet mégsem reménytelen. Van ugyanis olyan erős érv a roma gyerekek iskolázottságának javítása mellett, ami annak is megfontolandó, aki nem hisz az állampolgári egyenlőségben. Ezt Magyarországra alkalmazva tizenkét éve fejtette ki Kertesi Gábor és Kézdi Gábor (akik persze hisznek az állampolgári egyenlőségben). Az érv nem a szívhez szól, hanem a zsebhez. Pőrén, sőt durván fogalmazva így foglalható össze: a „képzett cigány” több hasznot fog termelni a többségi polgárnak, mint amennyibe a képzése kerül. Inkább dolgozik és többet keres majd, amiből több jövedelemadót és társadalombiztosítási járulékot fizet be a közösbe; miközben kevesebb munkanélküli-segélyt és szociális támogatást kap, és az esetleges börtönkosztján is spórolni fogunk. A lemorzsolódó romák képzése, amint a szerzők A hátrányos helyzetű és roma fiatalok eljuttatása az érettségihez című, a Roma Education Fund égisze alatt készített tanulmányuk alcímében írják, „különösen nagy hosszú távú költségvetési nyereséget biztosító befektetés”.

Ez az érv, még ha benne a költség-haszon számítások fillérre stimmelnek is, az esélyegyenlőség híve számára kínosan problematikus. Vajon, ha nem sokkal több (konkrétan 19 millió forint) lenne a befektetés egy gyerekre vetített haszna, mint amennyibe az érettségiig való eljuttatása kerül, hanem kevesebb, akkor helyes lenne elengedni a cigány kisgyerekek tíz­ezreinek kezét? És nem arra emlékeztet-e ez az okoskodás, amikor valaki az influenzaoltás mellett a munkaadóknak megspórolt táppénzes napokkal érvel? Hisz’ innen már csak egyetlen logikai lépés hiányzik ahhoz, hogy kijelentsük: a munkahelyről már nem hiányzó nyugdíjas vegyen oltást magának, az állam gond nélkül hagyhatja felfordulni őt.

De. Ez az érvelés nem az igazságosság vágyával, hanem a közgazdász dehumanizáló pragmatizmusával közelíti meg a kérdést. Sok intézkedést, amit amúgy helyesnek tartanánk, nem is lehet vele alátámasztani. Ezt pont igen.

Igen, lehet és kell is más érveket és a többséget is megnyugtató megoldásokat keresni. Ám, aki itt és most a Fideszre szavazó többség által a legkevésbé sem vágyott, sőt elkívánt közpolitikai változást akar, az vagy kimerészkedik saját erkölcsi komfortzónájából, és megpróbál nagyon más világnézetű milliók fejével is gondolkodni, vagy hiába jártatja a száját. Erkölcsi feddhetetlenség ide, erkölcsi feddhetetlenség oda.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.