Pálya a magasban

  • Szegedi Péter
  • 2006. június 1.

Egotrip

Meghalt június 2-án

Húsz éve, a mexikói labdarúgó-világbajnokságon válogatottunk 6-0-s vereséget szenvedett a szovjet csapattól. Ma már tudjuk: irapuatói megsemmisülésünk volt - következményeit tekintve - labdarúgásunk mindmáig legsúlyosabb veresége.

Miként a nemzeti emlékezet is számon tart dicsőséges eseményeket és súlyos bukásokat, úgy a labdarúgás történelmében is vannak kiemelkedő győzelmek és végzetes vereségek. Különös, hogy a magyar futball évszázados tör-ténete sikerekkel teli, mégis csupán egyetlen olyan győzelmet aratott válogatottunk, melynek emlékét máig megőrizte a köztudat. A londoni 6-3-mal szemben viszont több nevezetes vereséget tartunk számon. Igaz, az első, katasztrofális vereségünk már a múlt homályába veszett. A magyar futball az 1920-as évek elején az európai élmezőnybe tartozott, a válogatott sorra győzte le ellenfeleit, az MTK pedig a kontinens egyik legjobb klubcsapata volt. Akkoriban még nem rendeztek világbajnokságot, így az olimpiai labdarúgótorna presztízse lényegesen magasabb volt, mint manapság. Az 1924-es párizsi olimpián a közvélemény a döntőbe várta a csapatot, ám a második fordulóban Egyiptom óriási meglepetésre, 3-0-ra győzött válogatottunk ellen.

Második megrázó vereségünk emléke ivódott be legmélyebben a köztudatba. Sebes Gusztáv, a teljhatalmú szövetségi kapitány évekig építette csapatát. A futballt államosították, a válogatott csapat gerincét pedig az a Honvéd adta, melyet felülről vezérelve erősítettek meg. Olimpiai győzelmet és többéves veretlenségi sorozatot könyvelhetett el a világ akkori legjobb nemzeti tizenegye. Így nem csupán a közvélemény, de a szakemberek is világbajnoki győzelemben bizakodtak, ám a válogatott hiába vette sorra az akadályokat, a döntőben alulmaradt a németekkel szemben.

Ha reálisan értékeljük az 1986-ban történteket, látnunk kell, hogy a szurkolók, a közvélemény túlzott reményekkel tekintett a válogatott mexikói szereplése elé. Kétségtelen, hogy labdarúgásunk ekkor már valamelyest kilábalt a hetvenes évek első felének válságából. Tizenkét éves szünet után, 1978-ban, majd 1982-ben is világbajnoki résztvevők voltunk, s noha a csoportkörből egyszer sem sikerült továbbjutnunk, ifjúsági válogatottunk 1984-es Európa-bajnoki címe, és a Videoton 1985-ös UEFA-kupadöntős szereplése reménykeltő volt. A nagyválogatott 1984 őszén villámrajtot vett a világbajnoki selejtezőkön. A csapat imponálóan játszva aratta győzelmeit, s a magyar válogatott Európából elsőként kvalifikálta magát a világbajnokságra. Mezey György szövetségi kapitányt a World Soccer szaklap szavazásán az év edzőjének választották, a válogatott pedig előkelő helyet foglalt el a világranglistákon. Ami a csapat erejének megítélését illeti, az igazi fordulópontot mégis egy 1986. márciusi mérkőzés jelentette: a magyar válogatott magabiztosan, 3-0-ra győzte le a brazil nemzeti tizenegyet. Úgy vélem, a szurkolók és talán néhány játékos fejében ekkor fordult meg először, hogy válogatottunk bárkivel felveszi a versenyt, így a világbajnokságon akár a végső győzelemre is esélyes lehet. Az eredmény ismert, alig három hónappal később a Szovjetuniótól úgy kaptunk ki 6-0-ra, hogy a különbség akár két számjegyű is lehetett volna.

Mexikói vereségünk mind lefolyását, mind következményeit tekintve különbözött a korábbi kudarcoktól. A párizsi olimpián végig fölényben játszottunk, az egyiptomiak maguk sem hittek sikerükben. Az 1954-es vb döntőjén egy nehéz sorozatot maga mögött tudó, fáradt, ráadásul érthetetlenül felforgatott, sérült Puskással felálló csapat futott ki a pályára. Ennek ellenére vezettünk, s bírói tévedés is kellett ahhoz, hogy a németek a maguk javára tudják fordítani az eredményt. Mexikói válogatottunk elődeihez képest korántsem volt olyan erős, ám a csapat sikerei elhitették a szurkolókkal, hogy egy sokra hivatott gárda fog szerepelni a világbajnokságon. A kudarc talán mégis felfoghatatlanabb volt, mint valaha, mert itt már az első mérkőzésén leszerepelt a válogatott. S még csak azt sem mondhattuk el, hogy jól játszottunk, csupán a körülmények szerencsétlen alakulása folytán kaptunk ki. Aki látta a meccset, sohasem felejti, ahogy a magyar játékosok ténferegnek a pályán.

Mexikó utóélete is más volt, mint korábbi vereségeinké. Párizs után az "egyiptomi csapás" volt a téma a parlamentben, Gömbös Gyula szórta dörgedelmeit a csapatra, az utcákon felbőszült drukkerek tüntettek. Labdarúgásunk mégis pár év alatt kiheverte a kudarcot, a szövetség rendet rakott a futballban, bevezette a profizmust, s 1938-ban - meglepetésre - vb-döntőt játszottunk. 1954-ben a hazatérő játékosokat már Tatán leszállították a vonatról, hogy ne kelljen szembenézniük a szurkolókkal, félő volt, hogy a labdarúgók testi épsége is veszélybe kerül. Ám a magyar labdarúgás ismét kellően erős volt, hogy ezt a válságot is leküzdje. Ha 1956-ban nem hagyja el az országot több klaszszisjátékos, s nem marad Nyugaton ifjúsági válogatottunk, az 1958-as vb-re is esélyesként utazhattunk volna.

1986-ban nem történt semmi. Nem tüntettek a csapat ellen, a pofon akkora volt, leszereplésünk annyira szégyenteli, hogy már dühödt haragot sem tudott kiváltani. Irapuatóban nem csupán kikaptunk: a magyar labdarúgásba, a válogatottunkba vetett hit veszett el, a "futballnemzet vagyunk" mítosza halt meg. Mexikó óta csak a múltunk maradt. Számtalan nagy pofonba szaladtunk azóta, de ezek a vereségek már nem tudnak mély érzelmi hullámokat kavarni. Mexikó óta nincsenek illúzióink, a magyar futballtól már nem várunk semmit. És a magyar futball az elmúlt húsz évben nem is ért el semmit.

1924 és 1954 után meg tudott újulni a sportág, mert kudarcainkat joggal írhattuk a véletlen és a balszerencse számlájára. Mexikóban velejéig romlott, korrupt labdarúgásunk bukott el. Ahol mindennapos a bundázás, ahol mindig vannak kiskapuk, ahol a csapatok erejét az határozza meg, hogy melyikük bír jelentősebb politikai háttérrel, ahol a lényeges kérdésekről háttérben kötött alkuk döntenek, és ahol a labdarúgás tehetségtelen pártkatonák és helyi kiskirályok hitbizománya - ott törvényszerű a bukás.

Húsz éve élünk a romokon, és nem akadt senki, aki kezelni tudná a válságot. Pedig még ebben a mai magyar futballban is van potenciál. Fiatal, tehetséges játékosaink szerződnek nyugati klubokhoz. Végre vannak klubtulajdonosok, akik valóban ütőképes csapatot szeretnének építeni. Néhány egyesületnek még ma is számottevő szurkolótábora van. Egyre tekintélyesebb a stadionokban remek hangulatot teremtő ultrák tábora, s egyre ritkábbak a szurkolói rendbontások. Átlátható viszonyok, magukból ritkábban bohócot csináló szövetségi funkcionáriusok, komfortosabb stadionok, alkalmanként BL-szereplés és világbajnoki részvétel - egyszóval a kissé középszerű, ám mégis szerethető magyar focival is beérnénk. Addig pedig, a mexikói kudarc ellenére is, emlékezzünk jó szívvel Mezeyre, Détárira, Nyilasira, Esterházyra, a Disztl fivérekre és társaikra, akiknek 1986. június 2-ig elhihettük, hogy él még a magyar futballnemzet mítosza.

Neked ajánljuk