Pálya a magasban

  • Szegedi Péter
  • 2006. június 1.

Egotrip

Meghalt június 2-án

Húsz éve, a mexikói labdarúgó-világbajnokságon válogatottunk 6-0-s vereséget szenvedett a szovjet csapattól. Ma már tudjuk: irapuatói megsemmisülésünk volt - következményeit tekintve - labdarúgásunk mindmáig legsúlyosabb veresége.

Miként a nemzeti emlékezet is számon tart dicsőséges eseményeket és súlyos bukásokat, úgy a labdarúgás történelmében is vannak kiemelkedő győzelmek és végzetes vereségek. Különös, hogy a magyar futball évszázados tör-ténete sikerekkel teli, mégis csupán egyetlen olyan győzelmet aratott válogatottunk, melynek emlékét máig megőrizte a köztudat. A londoni 6-3-mal szemben viszont több nevezetes vereséget tartunk számon. Igaz, az első, katasztrofális vereségünk már a múlt homályába veszett. A magyar futball az 1920-as évek elején az európai élmezőnybe tartozott, a válogatott sorra győzte le ellenfeleit, az MTK pedig a kontinens egyik legjobb klubcsapata volt. Akkoriban még nem rendeztek világbajnokságot, így az olimpiai labdarúgótorna presztízse lényegesen magasabb volt, mint manapság. Az 1924-es párizsi olimpián a közvélemény a döntőbe várta a csapatot, ám a második fordulóban Egyiptom óriási meglepetésre, 3-0-ra győzött válogatottunk ellen.

Második megrázó vereségünk emléke ivódott be legmélyebben a köztudatba. Sebes Gusztáv, a teljhatalmú szövetségi kapitány évekig építette csapatát. A futballt államosították, a válogatott csapat gerincét pedig az a Honvéd adta, melyet felülről vezérelve erősítettek meg. Olimpiai győzelmet és többéves veretlenségi sorozatot könyvelhetett el a világ akkori legjobb nemzeti tizenegye. Így nem csupán a közvélemény, de a szakemberek is világbajnoki győzelemben bizakodtak, ám a válogatott hiába vette sorra az akadályokat, a döntőben alulmaradt a németekkel szemben.

Ha reálisan értékeljük az 1986-ban történteket, látnunk kell, hogy a szurkolók, a közvélemény túlzott reményekkel tekintett a válogatott mexikói szereplése elé. Kétségtelen, hogy labdarúgásunk ekkor már valamelyest kilábalt a hetvenes évek első felének válságából. Tizenkét éves szünet után, 1978-ban, majd 1982-ben is világbajnoki résztvevők voltunk, s noha a csoportkörből egyszer sem sikerült továbbjutnunk, ifjúsági válogatottunk 1984-es Európa-bajnoki címe, és a Videoton 1985-ös UEFA-kupadöntős szereplése reménykeltő volt. A nagyválogatott 1984 őszén villámrajtot vett a világbajnoki selejtezőkön. A csapat imponálóan játszva aratta győzelmeit, s a magyar válogatott Európából elsőként kvalifikálta magát a világbajnokságra. Mezey György szövetségi kapitányt a World Soccer szaklap szavazásán az év edzőjének választották, a válogatott pedig előkelő helyet foglalt el a világranglistákon. Ami a csapat erejének megítélését illeti, az igazi fordulópontot mégis egy 1986. márciusi mérkőzés jelentette: a magyar válogatott magabiztosan, 3-0-ra győzte le a brazil nemzeti tizenegyet. Úgy vélem, a szurkolók és talán néhány játékos fejében ekkor fordult meg először, hogy válogatottunk bárkivel felveszi a versenyt, így a világbajnokságon akár a végső győzelemre is esélyes lehet. Az eredmény ismert, alig három hónappal később a Szovjetuniótól úgy kaptunk ki 6-0-ra, hogy a különbség akár két számjegyű is lehetett volna.

Mexikói vereségünk mind lefolyását, mind következményeit tekintve különbözött a korábbi kudarcoktól. A párizsi olimpián végig fölényben játszottunk, az egyiptomiak maguk sem hittek sikerükben. Az 1954-es vb döntőjén egy nehéz sorozatot maga mögött tudó, fáradt, ráadásul érthetetlenül felforgatott, sérült Puskással felálló csapat futott ki a pályára. Ennek ellenére vezettünk, s bírói tévedés is kellett ahhoz, hogy a németek a maguk javára tudják fordítani az eredményt. Mexikói válogatottunk elődeihez képest korántsem volt olyan erős, ám a csapat sikerei elhitették a szurkolókkal, hogy egy sokra hivatott gárda fog szerepelni a világbajnokságon. A kudarc talán mégis felfoghatatlanabb volt, mint valaha, mert itt már az első mérkőzésén leszerepelt a válogatott. S még csak azt sem mondhattuk el, hogy jól játszottunk, csupán a körülmények szerencsétlen alakulása folytán kaptunk ki. Aki látta a meccset, sohasem felejti, ahogy a magyar játékosok ténferegnek a pályán.

Mexikó utóélete is más volt, mint korábbi vereségeinké. Párizs után az "egyiptomi csapás" volt a téma a parlamentben, Gömbös Gyula szórta dörgedelmeit a csapatra, az utcákon felbőszült drukkerek tüntettek. Labdarúgásunk mégis pár év alatt kiheverte a kudarcot, a szövetség rendet rakott a futballban, bevezette a profizmust, s 1938-ban - meglepetésre - vb-döntőt játszottunk. 1954-ben a hazatérő játékosokat már Tatán leszállították a vonatról, hogy ne kelljen szembenézniük a szurkolókkal, félő volt, hogy a labdarúgók testi épsége is veszélybe kerül. Ám a magyar labdarúgás ismét kellően erős volt, hogy ezt a válságot is leküzdje. Ha 1956-ban nem hagyja el az országot több klaszszisjátékos, s nem marad Nyugaton ifjúsági válogatottunk, az 1958-as vb-re is esélyesként utazhattunk volna.

1986-ban nem történt semmi. Nem tüntettek a csapat ellen, a pofon akkora volt, leszereplésünk annyira szégyenteli, hogy már dühödt haragot sem tudott kiváltani. Irapuatóban nem csupán kikaptunk: a magyar labdarúgásba, a válogatottunkba vetett hit veszett el, a "futballnemzet vagyunk" mítosza halt meg. Mexikó óta csak a múltunk maradt. Számtalan nagy pofonba szaladtunk azóta, de ezek a vereségek már nem tudnak mély érzelmi hullámokat kavarni. Mexikó óta nincsenek illúzióink, a magyar futballtól már nem várunk semmit. És a magyar futball az elmúlt húsz évben nem is ért el semmit.

1924 és 1954 után meg tudott újulni a sportág, mert kudarcainkat joggal írhattuk a véletlen és a balszerencse számlájára. Mexikóban velejéig romlott, korrupt labdarúgásunk bukott el. Ahol mindennapos a bundázás, ahol mindig vannak kiskapuk, ahol a csapatok erejét az határozza meg, hogy melyikük bír jelentősebb politikai háttérrel, ahol a lényeges kérdésekről háttérben kötött alkuk döntenek, és ahol a labdarúgás tehetségtelen pártkatonák és helyi kiskirályok hitbizománya - ott törvényszerű a bukás.

Húsz éve élünk a romokon, és nem akadt senki, aki kezelni tudná a válságot. Pedig még ebben a mai magyar futballban is van potenciál. Fiatal, tehetséges játékosaink szerződnek nyugati klubokhoz. Végre vannak klubtulajdonosok, akik valóban ütőképes csapatot szeretnének építeni. Néhány egyesületnek még ma is számottevő szurkolótábora van. Egyre tekintélyesebb a stadionokban remek hangulatot teremtő ultrák tábora, s egyre ritkábbak a szurkolói rendbontások. Átlátható viszonyok, magukból ritkábban bohócot csináló szövetségi funkcionáriusok, komfortosabb stadionok, alkalmanként BL-szereplés és világbajnoki részvétel - egyszóval a kissé középszerű, ám mégis szerethető magyar focival is beérnénk. Addig pedig, a mexikói kudarc ellenére is, emlékezzünk jó szívvel Mezeyre, Détárira, Nyilasira, Esterházyra, a Disztl fivérekre és társaikra, akiknek 1986. június 2-ig elhihettük, hogy él még a magyar futballnemzet mítosza.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.