Nő a méhesben
(kanmese)
Ült a király a trónján a trónteremben, és kókuszgolyót eszegetett. Palástját teleszórta reszelékkel, a kókusz a szakállába is beleköltözött, s a töményen édes labdacsok csakhamar elcsapták a hasát. Az utolsó golyó után nem nyúlt többé a tálca felé. Hanem csak ült, és fogta a karfát, nézte a szidolozást, ám egyszer csak megmozdult a gyomra, nem volt menekülés.
Vagyis volt, de az csak az árnyékszék felé vezetett. Fölkapta a palástot és sebtiben megindult kifelé. Ám ahogy a nyitott ablak előtt elhaladott, valami furcsaság ütötte meg a szemét. Unalma oly fenségesen mély volt, hogy a görcsök ellenére visszahőkölt, és kipillantott az ablakon. Látott, amit látott, méghozzá egy szép fehér gyapjúkendőt, melynek sarka kilógott a kaptárakat szegélyező bokrok mögül. A király memorizálta a látványt, majd a klozettra caplatott.
Már túl volt a javán, mikor ismét fölibe kerekedett a kíváncsiság, és csakhamar, sitty-sutty, visszatért az ablakhoz. A kendő csücske ugyanafféle szelíd rojtozattal terült szét a bokrok között. No már, mi lehet az, találgatott a király, s mivel gondolat nem bántotta e tárgyban, palástját ismét csípőre markolva megindult a lépcsőn lefelé.
Szép volt a király kertje, meseszép. Amerre a szem csak ellátott..., de most nem ez foglalkoztatta a királyt.
Picit behajtva derekát, odaért a bokros részhez, melynek közepén kaptárak sorakoztak rendben, hogy kedvenc mézét megteremjék. A király feje lassan csúszott elő a szélső bokor mögül, de legalább olyan gyorsan szökkent vissza. Mert mit látott a kegyelmes úr? Bizony, ritkaságot. A szép fehér rojtos lepedő kellős közepén, a méhes tőszomszédságában, ott üldögélt egy magányos nő, meztelenül, hosszú barna haja vállára omlott, s az ölébe helyezett kis tarsolyból szalonnázott. Egy katona kenyér, egy szalonna, egy hagyma vagy paprika, a király nem látta pontosan.
No, mi lészen ilyen bájos helyzetben? Gondolt egyet a király, elvégre ő a király, háttal gyalogolva kilépdelt a bokorból, hogy szemét még csak véletlenül se vesse a pucér nőre. Ám a nő sem volt süket, meghallotta a csoszogi királyt, s egyhamar felé fordulva kérdezte: Miben mesterkedik őfensége? A király megállt, elvégre rajtakapták. Hogy miben, kérdezett vissza tüzesen, hát épp ezt kérdezhetném tőled, meztelen leányom. Leányo-om, kérdezte a nő nyomatékkal. Ekkor a király elismerte, hogy zavarban van, nem ura a szóhasználatnak. Erre a nő rövid szünettel felelt, s még azt, hogy forduljon meg nyugodtan, egyikőnk sem gyerek már. A király megfordult, de nehéz volt titkolnia szemének pásztajátékát. Hogy az érzéki bűvöt lebontsa magáról, szólásra emelkedett: Mi járatban tetszik lenni, s hogy így meztelen, miközben szalonna, kenyér, hagyma (paprika) egyre csak fogy. Kísérletet végzek, mondta a nő, fejét megbillentve balra, mintha mondatának súlyát is áthelyezné valamely titkos ösvény irányába. Miféle kísérletet, kérdezte a király, s egy lépést oldalra lépett. Üljön le nyugodtan, mondta a nő, ne topogja össze a zöldet. Arról van szó, folytatta, s egy egész katonát nyújtott a király felé, akinek ugyan még nem jött rendbe a gyomra, de ímhol, a falat ellenállhatatlannak bizonyult. Bekapta mind. Megfigyelem a méheket, mondta a nő, szeretném tudni, hogyan gyűjtik a mézet, honnan tudják, melyik virág kell nekik, és hogy találnak vissza akár mérföldekről is, bár a királyi kertből, úgy látom, kilépni sem érdemes.
A királyt lenyűgözték e szavak, ajkán rebegve hallgatta, mint tud ő is szép szóval választ adni, vagy legalább kérdést tenni e múlhatatlan órán.
Beszédük alig kis időn át tartott, a királyt felvillanyozta, felcsigázta mindez, s kora ellenére újra fiatal tűz lobogott benne. De a máglyarakás, mint mondtam, alig egy óra múlva véget ért, a nő kérte, hagyja most egyedül, a megfigyelés magányt és csöndet akar.
Ily közel s távol még soha nem érezte magát a király női testhez, s így búcsúzni is csak valami szamár módon sikerült; érinteni akarta, de nem volt mersze, mondani akarta, hogy..., de nem volt mersze; észvesztően törékenynek bizonyult.
Fölcaplatott hát vissza a trónterembe, a nő szavai jártak vele, hogy a magány és a csönd..., de bizony másképp van az vele, mint fönt a trónon.
Ablakából kipillantott, a fehér szövet már sehol. A király reszketett belül.
És már másnap hajnalban az ablakban lógott, s figyelte a méhest, hol hajlanak a bokrok, ám elég volt egy pillanat lankadás, a nő ismét ott termett, ki tudja, honnan, melyik volt az irány.
Így teltek a királynak napjai, hosszan hetekig, s egész jártas lett a méhészetben is, bár tudta, a nő elmondta egyszer, hogy a kísérlet nem végtelen, s amint összeáll a kép, tapasztalt művét publikálja, elmélyed a tudomány más területein. Ezért hát a király mindegyre problémákat vetett fel a méhek működése kapcsán, hogy a nő tovább kutasson. De a nap elkerülhetetlen volt, tudta ezt a király, és akkor a reggel eljött. A nő nem ült lent a zöldben, és a király végtelen kétségbeesésben állt, később odarohant, hogy meggyőzve lássa magát: elment. Nincs tovább, se közel, se távol, úgy fogalmazta magának, ilyen, ilyesmi a hiány.
A hónapok aztán lassan visszatértek medrükbe, a királyban is ellazult a belenyugvás, annyiban maradt magával, hogy az ablak az egy csoda a falon, bármikor megláthatsz rajta egy csodát.
Egyetlen bökkenő azért mégis maradt a végére, miért joggal gondolta, hogy szamár: nem magyarázta el neki, miért kell a kísérlethez meztelen női test, szalonna, kenyér és hagymakarikák. Igen, mondta magában a király, mert úgy csináltam végig, mintha felelet nélkül is tudnám.
