Mentem hazafelé az utcán, nulla óra már elmúlt, tele volt a zsebem akácfavirággal. Biztosan szedtem. Ostorlámpák csapásfénye világította az utat, nem mozdult semmi.

Nemmész!

Először. Aztán mozdult a férfi meg a garatig érő kutyája. De hát haza akartam érni. Ott legeltette az árokparton. Nyalogatta a vérfürtöket a fűről. Állítólag tavaly itt volt valami baleset. Megérezni az ilyet, magában hordja a föld a törött velős csont szagát.

A férfit először nőnek néztem, nem mintha az sokkal nyugtatóbb. Továbbra is kérdés, mi a veszélyesebb: nő vagy férfi ugyanazzal a kutyával.

A póráz végén persze csak a gazda lógott. A kutya szabad volt, mint a madár. Szárnyakat kap az ember képzelete a sötétben. Talán meg kéne kötni a cipőfűzőmet, addigra elszelelnek. De ha ideges az ember, vagy fél, nagyon gyorsan megköti a cipőfűzőjét. Ráadásul nem láttam, milyen fajta a kutya. Hordó nem lógott a nyakában, hogyha leteperem, az a nyeremény.

Vagy arra gondoltam, elszívok egy cigit és nézem a csillagokat. Milyen szépek. Csak a kutya lihegését ne kéne közben hallgatni. Lihegnek a csillagok. Van valami kozmikusan végzetes egy ilyen éjszakában. Előttem a kutya, fölöttem a csillagos ég.

A kutyáktól való irtózás nálam genetikai kódoltságú. Gondoltam már, átoperáltatom magam. Vagy esetleg végre megharaphatna egy kutya, attól talán elmúlna. Mert eddig még nem volt szerencsénk egymáshoz.

Pedig egyszer minden jel arra mutatott, hogy lesz. Bicikliztem a legelőn, elszórtan kamillavirágok, sehol egy ház vagy fa. Már távolról hallottam a morajlást. Két kutya, egy fekete meg egy vörös vágtatott felém. Ahogy közelebb értek, egyre jobban lógott a nyelvük, biztos az éhség miatt. Beleléptem a pedálba, a nap delelőn állt. De nem voltam valami túl gyors, a kutyák lassacskán beértek. Menedéknek legfönnebb a kamillavirág jöhetett szóba. Itt a vége, gondoltam, és reflexszerűen cselekedtem. Bekontráztam, szembefordultam a kutyákkal, a fejem fölé emeltem a biciklit, és hozzájuk vágtam. Szép íven szállt a gép. A két kutya előbb abbahagyta az ugatást, aztán eloldalaztak. Csak be akartak tojatni, meg hogy legyen mit írnom 25 év múlva. Fölvettem a biciklit és néztem. Megint a fejem fölé emeltem, de most, hogy nem voltak ott a kutyák, nem tudtam olyan messzire eldobni. Ez is genetika. Azóta soha nem dobtam olyan messzire biciklit.

Csakhogy most, éjjel, a csillagok alatt nem volt nálam bicikli, csak némi aprópénz. Nem gyújtottam rá, lesz, ami lesz, folytattam tovább haza az utat. A kutya is arra kanyarodott, amerre én. Meg a gazdája is. A kutya megpillantott. A gazdája nem. Hatalmas nagy bundás kutya. Mint amikor tízhektós fahordóban basszusozik valaki, elüvöltötte magát, és rám rontott. Hátraléptem kettőt bizonytalanul, és én is elüvöltöttem magam. Azt kiabáltam: nemmész! A kutya, érdekes, megtorpant, addigra a gazdája is fölkapta a fejét. Ne féljen tőle, mondta, mert ez a kutya nagyon gyáva, azért támadt magára, mert ő jobban fél, mint maga. Na, ezt honnan veszi, gondoltam, honnan a frászból tudja, hogy én mennyire félek? Megfogta a kutya nyakörvét, és tartotta, amíg el nem távolodtam, aztán megint elengedte. Jött utánam, de már csak úgy. Az út további részén is hallottam itt-ott mormogást, de már lefelé szállt a pulzusom. Otthon kibontottam egy sört, és megnyugodtam. Arra gondoltam, milyen jól bejött ez a nemmész! Ezt fogom alkalmazni máskor is. De miért is áll meg ettől a kutya? Mert a mondat rendesen úgy hangzik, hogy Nem mész innen? Ez pedig igencsak kérdés. Nem valami sok eszem van, de genetika ez is, biztos, rám támad egy kutya, én meg fölteszek neki egy kérdést. Hogy nem menne-e el innen? Ehhez aztán bátorság kell. Faggatni egy támadó kutyát. Végül is válaszolt, elment onnan. Gondolkodóba ejtettem az ebet. És ez borzalmas. A kutyák legádázabb ellensége a kérdő mondat. Most már csak az a kérdés, minden kutya fél-e attól, ha kikérdezik.