Végén csattan a kolostor
Régebben mindig Félixnek vagy Szabolcsnak szólítottak azok, akik azt hitték, hogy eszükbe jutott a nevem; tudták, hogy valami nagy marhaságot kell mondani ahhoz, hogy megszólítsanak, a legnagyobb marhaságnak a Félix tűnt - a Szabolcs ennek csak lájtosított változata.
Egy ember különösen félixezett, ővele mindig akkor találkoztam, mikor kilépett a kocsmából; a fülei vörösen szétálltak, mintha biciklijével hátulról belerohant volna egy kocsma előtt várakozó, lepkéket szállító kamionba; ennek attól kezdve lett különösebb valóságalapja, amikor vagányan hordani kezdett egy nyugati cuccot, majd szétrepedt a büszkeségtől a vámmentes pólóban, amelyre fülei nagy árnyai borultak a Butterfly felirat fölött.
Általában hármat kérdezett. Először azt, hogy hogy vagy. Mivel a válasszal nem álltam naprakészen, picit elgondolkodtam, tényleg, hogy is vagyok?, erre ő azt hitte, nem értem a kérdést, és csavart egyet rajta (második kérdés!): hogy ityeg a fityeg? Erre aztán már végképp összezavarodtam, mert még az előző kérdésére se tudtam válaszolni, úgyhogy megvontam a vállam, hátha ezzel nyerek egy kis időt. És már mondani is akartam, mélyen átgondoltam hogylétemet, és tökéletes, minden igényt kielégítő válaszra nyitottam a szám, amikor eldördült a harmadik kérdés.
De ekkor már távolodott tőlem, néhány erős rántással kibányászta biciklijét a biciklitámasztónak hajított járgányok alól, aminek köszönhetően olykor magára rántotta az egész tárolót, visszanézett a kocsmaajtóra, hogy ugyan kiküldené-e utána valaki a kocsmapulton hagyott egyensúlyérzékét. Föltápászkodott, a többi szemét bicikliből kitaposott néhány küllőt, az övét megpattintgatta a járdán, hogy helyrerázódjanak benne az atomok, az orrából oldalra kicsapatott egy egész pálmaerdőt, de a fikuszt mindenképpen, megpöckölte az ülés rugóira húzott svájcisapka malacfaroknyi bojtját, és rám nézett, hogy hol is tartottunk.
És láttam rajta, azt gondolja, nem véletlenül van ilyen hülye neve ennek a gyereknek, egy általános, köznapi kérdésre se tudja a választ, csak néz, mint egy frissen ültetett fűzfa, és még gyerek, de már akkora, hogy ülve trágyázza a holdat.
Ekkor jött a számára legemberibb cikizés, a harmadik kérdés, amely magában egyesítette a népi bölcsesség elvitathatatlan tulajdonjogát, s az általa megfestett árnyvilágban azt az ítéletet, amely szerint puszta létem olyan adomány, amit minél előbb igen magas kamattal vissza kéne fizetnem.
(A harmadik kérdés.) Oszt még mindig annyit raknak ki az esőre, hogy ilyen magas vagy, Félix? Ettől belsejében szubatomi szinten szabadult fel a könnyed derű, külső formájában: aszpikosan csilingelt a szeme fénye, arcán felgyűltek a ráncok, mint aki ma már a hetedik disznóvágáson böllérkedett, de nem tudja, hogy ebből a hétből hányszor találta el a késsel a malacot, és hányszor a malac lábát lefogó segéderőt. (Ezt majd később úgyis megállapítja a hirdetésekből, pl.: "Disznóvágásból visszamaradt irhakabát eladó.")
Harmadik kérdése sejtenként ragadott magával, és ezután akárhányszor eláztam az esőn, az jutott eszembe, hogy még mindig növésben vagyok, és ha majd megint összefutok vele a kocsma előtt, látni fogja rajtam, hogy két nappal ezelőtt abban a nagy zuháréban bőrig áztam, mert már lassan három fejjel vagyok nála magasabb. Úgyhogy pár alkalom után eldöntöttem, nem titkolom én tovább az elázás és a növekedésem közti kozmikus összefüggést, úgyis látja rajtam, épületes gyarapodásomnak semmi köze a génállományom információtartalmához, annál inkább a meteorológiához.
Nem volt mit tagadni, mondtam, sokszor elázok. Ellenkezni halálos vétek lett volna, mert már láttam, hogy feje beltartalmában a sörhabból keletkezett durannógáz elérte a kritikus koncentrációt, s mindjárt csupa velő lesz a nadrágom.
A bicikli vázát a hasának támasztotta, rágyújtott egy cigarettára, a gyufát visszarakta a dobozba, azt munkászubbonya mellzsebébe, és bámult tovább. Azt is láttam rajta, hogy az életben csak egyszer, ha megadná az úr, szeretne úgy istenigazából felpofozni, hogy legalább harminc centivel kisebb legyek.
Belökte a dinamót, az első kereket precizen megpörgette, átvetette lábát a nyergen, és imbolyogva elindult haza, de még nem járt messze, amikor vállán apró fénycsóva csapott át, s ronda, fekete füstfelhőbe borult a feje. Gyorsan odatekert a közkúthoz, és szédítő gyorsasággal tenyérrel lapátolta mellzsebébe a vizet, hogy a fölrobbant gyufásdoboz le ne kozmálja a tisztán egzisztenciális igazságérzetét demonstráló butterflyos pólót.
