November angyala
Gyomromban kő, mikor került oda.
Nem elég, hogy... És még az is... Ráadásul Baka Istvánt olvasok, napközben, novemberben. A te időd. Éjszaka a Shoaht nézem a tévében. Reggel a rádióban az első hír: agyhártyagyulladás. Megmozdul gyomromban a kő.
Tudtam, ez nem az én évem, temetéssel kezdődött. Az új évezred, ami még el se. Az új világkorszak, ami talán már tart. Halak vagyok, végem van. Jó a Vízöntő, öblögeti még a lavórt, forgok körbe-körbe, kizúdít. Nyomomban megolvad a hó. Marad piszokperem, aljlötty a lavórban. Reggel nem akarok felkelni, éjjel elaludni. Nézem a tévét.
Most vagy Shoah. A borzalom maga. Horrorpornó. Pedig nem mutatnak semmit. Se egy árva gyerekcipő, se egy árva gyerekcipő-hullahegy. Nincs élő filmfelvétel, se fénykép. Csak egy makett. Itt vetkőztek, ott mentek be, itt jöttek ki. Pálcával végigmutogatva, tanuljatok. Precizitással a precizitás ellen. Ölni csak pontosan, szépen. Nem lehet mást tenni, el kell mondani mindent. Töviről hullahegyire. Pontosan. Milliméterről milliméterre. Mekkora volt a "teherautó" platója. Hány darab munkadarab (értsd: ember) fért el rajta. Miért igyekeztek a fény felé. Voltak-e kiáltások. Mennyi. Milyen erősek. Mi volt a "teherautó" márkája. Betűzze. Hol dobták be a Cyklon B-t. Milyen alakú volt a nyílás. Rajzolja le. Amiről nem lehet beszélni, arról beszélni kell. Nem tudok. Gyomromban a kő. Két óra alatt megvolt minden.
November van, advent első vasárnapja, ég az első gyertya, ég, várunk. Demire. Demi nem jön. Demire megjön, Akkorra én már mint a kő vagyok; / halott redő, ezer rovátka rajza, / egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca. (Pilinszky János)
A gyerek kitette a csizmáját az előszobába, nyuszifészket csinált a szobájában, a nagyszobában leszedte a polcról a cserepes virágot, feldíszítette, várja a Jézuskát. Reggelente látja, nem jött egyik sem. Ordít, nem akar óvodába menni. Mire megjössz, tojt a Mikulás, kindertojást, csak menjél már. Ne legyen csalódott, eltüntetem a semmit nem lelőhelyeket a lakásból. Gondolom, Gonosz, a Mikulás belegyalogolt a nyuszifészekbe, ellopta a cserepes karácsonyfát, menekül, amit neki tettél ki, hétmérföldes kis csizmádban. Mondom majd a gyereknek. Egy szavamat se hiszi, szipogva el az óvodába. Üres a lakás, folytatom Baka Istvánt. Jöjj el hozzám, november angyala! / Halottak napja elmúlt, - élni kell! Gyomromban a kővel. Cholnoky László követ akasztott a nyakába, úgy ugrott a Dunába az Összekötő Vasúti Hídról. Nem is jött föl, örültek a Halak. Kő se kell. Lacikám, nyakunkon a karácsony! - közli a jó hírt Sziszi, lágyéksérvvel küszködő balbekk cimborám a telefonban. Nyakunkon. Nyakában kötéllel csapong november angyala. Abbahagyom az olvasást, hugyozok. Baka István utolsó hónapjaiban zacskóval az oldalán élt. Élt. Kezet mosok. A csempéről némán hullanak a fürdőkádba a szivacsfigurák, Halak, a gyerek tapasztotta oda az esti fürdéskor. Jel, azért se. Megnézem a vonatkozó irodalmat. Nem vagyok se ezoter-, se misztikus. Könnyen édesség- vagy alkolholfüggővé válhat, rémülten fölfalom a gyerek kindertojását, a burkot, összerakom a figurát, már meg se lepődöm, Vízipók, Csodapók. Este, így megy ez, Esti mese, fürdés, a gyerek visszatapasztja a halakat, hogy jöttek le, apu, hogy´ megy le, mittomén. Aludj.
Amilyen állat vagyok (a hal, az állat?), felveszem videóra a Shoah befejező részét, sorozatgyilkosság, befejezem. Majd megmutatom a gyereknek, ha végre felnövök.
Csak a hűtő világít, matatok benne, gyomromban kő, valamit enni kell rá. Inni. Akkor kezdődött, gondolom, a kő, amióta nagymama tejföle helyett kefírt eszem, kompótlé helyett leszázalékolt gyümölcsleveket iszom. Pót-lét. Vissza, lefeküdni. A folyosón beleütközöm november angyalába, az utolsókat verdesi. Utolsó erejével kimondja, nem jön, ki nem jön, december angyala, a jó hírrel, pásztorok, pásztorok, ne ébredjetek. Kisded születik, halva.
Halomba hordott gyermekcsontokat / kirakja még a dérmart bokrokat / November tán a nyarat exhumálja / Hogy megmutassa tömegsír az ára // (...) De mégis ez volt életünk nyara / Most már csak cefre- és avarszaga / Maradt az őszre s gyermekcsont-fehérek / A bokrok és tömegsírját a télnek // Már ássa ássa a robotra rendelt / S tarkólövéstől rettegő december (Baka István).
Nem jön. Itt van.
Megmozdul a kő, a csempéről levetették magukat, boldogan úszkálnak a kádban a karácsonyi Halak.
