Ficsku Pál: Belső terror (Ágy, asztal, tévé, avagy a millenniumi hóadó)

publikálva
2000/48. (11. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megyek az Andrássy úton, nézem a házakat, dolgozik bennem a belső terror.

Ágy, asztal, tévé,

avagy a millenniumi hóadó

Megyek az Andrássy úton, nézem a házakat, dolgozik bennem a belső terror.

Nem szoktam hozzá az ilyen méretű gazdagsághoz.

A kitárt ablakokon kidübörgő zenére táncolnak az emberek az utcán, a felnőttek dzsoggingban, a kisebbek csak úgy félpurgyén, a meleg októberi nap simogatja bőrüket. Narancsos utcaseprő kabátban táncol egy férfi a patakban, a korlát nélküli hídon perel a felesége. Kezében kokas, néha belecsíp a kezébe.

- Gyere mán haza, vágd el a torkát! Nem bírom mán ezt a sok vért! - rimánkodik a nő.

A férfi megáll a bokáig érő vízben, lassan elkezdi járni az Andrássy úti tocsogóst, és énekel:

- Egy jó asszony mindent megbocsájt. Ilyen az éééjlet.

A nő elfordul, káromkodva tovatipeg a hídon.

- Asszony! A vérit is csöpögtesd bele! - kiált utána az ember, és énekel tovább, "ilyen az éééjlet".

Csak Jimmy van, dögszag és halál.

Megyek az Andrássy úton, düledező házak között, cuppog a sár a talpam alatt, sokan nem szoktak hozzá az ilyenfajta gazdagsághoz.

- A Csupigáékat keresem - fordulok egy töpörödött öregasszonyhoz, úgy néz ki, mintha ő lenne az utca kollektív tudata.

- ", azok már nem laknak itt, lelkem - mondja az öregasszony, majd, mint aki nem tudja eldönteni szándékom irányultságát, huncutul megkérdezi: - Segélyt hozott, vagy behajtó?

- Munkát - mondom, s erre a bűvös szóra összefutnak az utca emberei, és mutogatják, és rajzolják bele a levegőbe és bele a sárba, hogy merre lelem meg Csupigáékat, sőt önkéntes jelentkezők is akadnak, akik bizonygatják, hogy ők is csupigák lennének, még ha úgy nem hivatalosan is, de ha esetleg a Csupiga Lajos vagy az Etel, vagy nem tudják, melyiknek hoznám a munkát, nem felelne meg, akkor ők szívesen eljönnének, még akár fel a Burdapestre is, mer´ ott aztán olyan szépek a nők, mint a Burdában, mutatta a tévé is, mer´ mán nekünk csak ez maradt, mondják, a tévé, és tuszkolnak be a szobába, ami a ház is, hogy nézzem meg, hogy csak ez maradt nekik, a tévé meg az a két ágy, amiben fejtől-lábtól elférnek, meg az asztal, nézzem-e, rókagomba szárad rajta meg kökény meg vadszőlő, édes lesz az is, mint az ő szívük, mikor a Jimmy énekel.

Összeszűkül az utca fent a domboldalon, látom alattam az Andrássy utat, távolabb meg a folyó menti házakat, ahol még mindig az udvaron száradnak a tavaszi árvízkor elázott bútorok, nem pakolják vissza, csak az ágyat meg az asztalt, a többit meg minek, nem készült el a gát, amit ígértek, el se kezdték, csak pakolják be magukat az udvaron a szekrénybe a halak.

Hírem megelőz, az udvaron már ott áll a Csupiga család, Csupiga Lajos és Csupiga Etel meg a porontyok, Lajcsi, Terus, Rózsi meg a legkisebb, a nyomorék, a falu csúfja, Bimbó.

- Csupigáékat keresném - mondom.

- Mink vagyunk - mondják.

- A Hóhivataltól jöttem - mondom -, hóellenőröket keresek.

Aztán elmagyarázom nekik, hogy az igazságos közteherviselés miatt bevezetik a hóadót, mert az nem igazság, hogy valakinek a háza előtt tíz centi hó van, van, akinek meg két méter, így hát akié előtt több van, annak több adót is kell fizetni, de ez egy olyan ország, ahol megtalálják mindig a kiskapukat, bár most az elől is el kell hányni a havat, de készülnek már a hivatásos hóhányók, hogy jó pénzért bizonyos célszemélyek háza elé hányják a havat, és hát ezért kellenek a hóellenőrök, és hát hóhányóból lesz a legjobb ellenőr, ezért jöttem volna ide magukhoz.

Megörült a Csupiga család, lesz végre munkája Csupiga Lajosnak meg Csupiga Etelnek, a gyerekek meg hordják majd a kannában a forró vizet a házuk elé, mert olyat már ki látott, hogy egy ellenőr adózzon, csak szemet hunynak fölötte.

Ballagtam lefelé a hegyről, amikor apró, gyors cuppogásokra lettem figyelmes.

Csupiga Bimbó volt az.

- Bácsi! Tessék adni nekem is munkát! Tudom, hogy olyan csúnya vagyok, hogy már születésemkor tehénnevet adtak nekem, de egyvalamit csak én tudok.

- Mit? - kérdeztem.

- Olyan alacsony vagyok, hogy én veszem utoljára észre, hogy esik az eső. De ha felmegyek a hegy tetejére, akkor én veszem észre először, hogy esik a hó.

Kézen fogtam a kislányt, ennyi ésszel a Hóhivatalban osztályvezető is lehet majd, felviszem a Burdapestre, az anyja meg jó asszony, majd csak megbocsát.

publikálva
2000/48. (11. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk