K.(eménymag) Dezső kedvenc lapjának kedvelt rovatában írta A szerk. (Öngólkirályok, 2016. június 23.): „A negyedik kalapból mellénk sorsolt, szabadidős bálnavadászokkal és bukott hobbibankárokkal kiálló izlandi csapat […] az utolsó percek egyikében öngólt vétett ellenünk, így döntetlenre hoztuk (kiemelések tőlem, K. Dezső) a mérkőzés végeredményét. […] nincsen még egy ország a világon, ahol egy talált öngóllal kivívott Izland elleni döntetlen miatt megállítanák a villamost.” A szerk. persze nem láthatta előre, hogy ezek a szabadidős bálnavadászok és bukott hobbibankárok bejutnak a legjobb 16 közé (ahova mi is – lám, a többes szám! mi, magyarok!), ott legyőzik az angolokat, bejutnak a negyeddöntőbe, ahol az Eb-döntős franciák állítják meg őket.
Aztán: „…ettől kell magunkat a földhöz verni? Hogy legyőztük a labancot emberelőnyben?” Egyenlő létszámnál vezettünk egy-nullra, emberelőnyben kettő lett belőle. És, igen, ettől – a földhöz, az anyaföldhöz, a miénkeföldhöz! K.(eménymag) Dezső le is itta volna magát a drága földig, de sörtől-bortól nem bírta.
És: „Lehet, […] tán ronggyá vertük a CR7-tel kiálló csórókat (már a nevükben is benne van, a luzitán az tök olyan, mint a lúzer).” Ronggyá nem vertük, sokgólos ikszet játszottunk a CR7-et a döntőben korán elveszítő (a meccset bezzeg nem) Eb-győztessel. A szerk. ezt sem sejthette (senki más sem, csak CR7, tudta), és persze ironizált. Nem sportszerű utólag okosnak lenni (látszani), ezt belátja K.(eménymag) Dezső. De: most van vége az Eb-nek, és A szerk. óta egy hang se róla. (Még ebben – abban – a számban, Techet Péter – akkor is – szellemes egotripje, az internetről beidézve Ferenc Józsefet, a magyar–osztrák után: „Még mindig nem tudom, ki volt az ellenfél, de rúgtunk két öngólt”. Na, itt is, az öngól…)
Majd most, a szurkoló hangja. Elvégre föl van írva, Öt és feles. Föl van adva, lecke, labda.
Folytatva kicsinyt még a sportszerűtlen idézgetést: „…ez a mai öröm legalább annyira jön kívülről, mint belülről.” És: „…itt most Magyarországon komolyan felmerülhet az is, hogy Orbánnal van-e, aki szurkol vagy ellene-e, aki villamossal menne haza.”
Helyben vagyunk. Itt, most, Magyarországon. Mert ez a kérdés, válaszoljak.
K.(eménymag) Dezső (aki persze nem a maroknyi, ám lelkes és fiatal B-, hanem a háromtagú Ny(ugdíjas)-közép egyik kóristája az MTK meccsein) átélte már, szörnyű érzés. Amikor a szurkoló a saját csapata ellen szurkol. De nem ám azért, mert az ellenfélnek drukkol, akik épp alázzák csapatát, az utolsó percekben sok góllal vezetve és gurigázva, és az alázott csapat szurkolói tehetetlen dühükben az ellenfélnek szurkolnak – nem. Hanem.
Az NB I utolsó fordulójában történt, a Miskolc–Budapest vasútvonalon. K.(órista) Dezső nem ment ki csapata meccsére, és nem (csak) azért, mert az meccseit, pályája nem lévén (épül az új), a vezetőség messzire látó stratégiájának (az amúgy is kevés szurkoló távol tartása) köszönhetően mindig idegenben (vidéken: Dunaújvárosban, Gyirmóton – legközelebb Gergelyiugornyán, felkészül Szováta; lásd, halld: Mikor mentem Szovátára, jaj) játssza. Ballagásról jött hazafelé, és kisrádióját az ablakhoz, kezét ökölbe (gyomra görcsben) szorítva hallgatta a körkapcsolást, MTK–Vasas. Szurkolt, csapata ellen. Mert ha győz(ünk) vagy döntetlen, és Felcsúton nyer a PAFC, a Vasas esik ki. És nem a Felcsút.
És Füzesabonynál a Vasas gólt lőtt, és K. Dezső, aki minden bekapott gólt úgy él meg, mintha ő kapta volna; mint Zsák, mint Robinson, mint Minarik, a kapufán a revolverrel – K. Dezső örömittasan a levegőbe csapott, nézték az utasok, ki ez a hülye. Vámosgyörknél a Vasas újabb gólt lőtt, a Felcsút (PAFC!) hiába győzött, kiesett. A kisvasút átadásának örömteli napján.
K. Dezső boldogan szállt ki a Keleti pályaudvaron, és csak másnap hajnalban (mindig akkor) értette meg, minek örül annyira, ő, a megalázott, szurkolóságában megszomorított, megnyomorított. Aki saját csapata ellen szurkolt, mert.
A Hallgatható, Világhírű Rádió körkérdése volt: örülnek-e a hallgatók a magyar sikereknek (ti. a bálnavadászok, labancok és lúzerek ellen), és a többség nem örült. A másik körkérdés, miszerint a csapat lett légyen bármily sikeres, és épülhetnek stadionok, ha a szurkolók (a magyar emberek, az ország) ramaty állapotban. És ezzel persze a hallgatók többsége egyetértett. Édesistenemmostsegíts.
Az MTK-szurkoló saját csapata ellen szurkol, ha kell – hisz azért MTK-szurkoló. (A szurkoló, pláne, ha MTK-s, érti e mondatot. A fociban, a pályán, a pályán kívül, a szurkolóval, a szurkolóban minden, értsd: minden megtörténhet.) Na de a válogatott ellen? A magyarok ellen? Ellenünk?! Van ilyen. Hát te… te az olaszok… az olaszoknaknek… – Ki se bírtam mondani. […] Hát magyar vagy te?, nyögtem ki az alapkérdést. (Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére) Na igen, megérkeztünk, megint, az alapkérdéshez. Járja körbe itt K. Dezső, mint csapatok a pályát meccs előtt. (És hallja, persze, mit dumálsz, zsidó-e vagy, magyar vagy te, nem MTK-s? De ezt most hagyjuk.) Az alapkérdést is, a levegőben.
Olvassa K. Dezső, a megkérdezettek 92 százaléka úgy látja, hogy büszke lehet az ország a magyar csapat Eb-szereplésére. A 92 százalék fele, közvéleménykutat magában K. Dezső, utálta a futballt. (Korrigál: a magyar futballt. Utálja most is. És a becslés óvatos, inkább többen.) 90 százaléka nem jár meccsre. (Inkább több – válogatott meccsre lehet.) 50 százalék (legalább) nem szurkoló, legfeljebb néző. Angol, spanyol, olasz meccset néző. (Ki nézi, ebben a még mindig tartó eufóriában az NB I nyitófordulójában a Mezőkövesd–Gyirmót-meccset?! K.[öltői] kérdés.)
K. Dezső – az említett okokból – nem megy el Dunaújvárosba (MTK–Vasas „visszavágó”). Az Európa Liga-selejtezőre sem, Gyirmótra.
De elmegy, igen, az, igen, az Új Hidegkuti Stadionba, ahol majd megint megfogadja, álldogálván szomorúan, dühösen a tizenhatossal egy vonalban (amerre támadunk), hogy soha többé. (Ahogy a régi stadionban is megfogadta, meccs után hugyozva a szurkos vizeldeárokba.) Áll a pálya szélén, pedig már nem is látja a pályát; áll, mint Hamvai Kornél egyszeri játékvezetője, egyébként fázós Márton partjelző, a ködben.
K. Dezső nem ment ki a Hősök (!) terére, nem fogadta, skandálva örömünnepben, a csapatot.
(És nem azért, mert eszébe jutott, hogy 72-ben, a négycsapatos [!] Eb-n 4. magyar válogatott a kertek alatt bujdokolt haza a népharag elől.) „…ezzel a nagy örömünkkel kellene kezdenünk valamit, nem sietős, ráér az Eb végeztével is, de elkerülhetetlen.” (A szerk., idézetek és lassan ez írás, vége.)
Az Eb-nek is, jön az NB I. A világbajnoki selejtezők. Útjára indul a labda. Dehogy indul, úton van, mindig, örökkön, bolygó bőrgolyó.
A labda, mely (ahogy Kőrösi Zoltán írta), a labda az enyém.
A tiéd. A miénk.
Nem veheti el tőlünk senki.
Legfeljebb Nagy Ádám labdaszerző középpályás.
