Most, amikor a végeredmény láttán azok is büdösnek érzik az ügyet, akik két évvel ezelőtt még netán láttak rációt az MKB visszaállamosításában, érdekes magyarázattal állt elő a jegybank bankügyekkel foglalkozó alelnöke. Banki tisztítókúra címmel – az MNB honlapja mellett a Figyelő Online-on is – közzétett írásában Nagy Márton új szemszögből mutatja be a bank állami megvételének indítékait. Elárulja, hogy bár az MKB korábbi tulajdonosa, a Bayerische Landesbank (BLB) rendre pótolta leányának a válság hatására bedőlt ingatlan-projekt-hitelei miatt előállt tőkehiányát, „mégis előfordult, hogy a tőkeszint átmenetileg a minimális szabályozó szint alá került”. Ez a korabeli jelentésből valahogy kimaradt, ott még ez állt: „az anyabank prudens működését jól mutatja, hogy az MKB részére a szükséges tőkeemelését az elmúlt években rendre végrehajtotta”. De a most felfedett titok sem magyarázza, hogy a tőkegondot miért a bank állami felvásárlásával kellett orvosolni.
Az Orbán-rendszer iránt kevéssé elfogult szemlélő már 2014 nyarán gyanúsnak találta a nagy igyekezetet, amivel a magyar kormány az MKB német tulajdonosa segítségére sietett, amely tulajdonos erre igazán nem szorult rá. Mert bár a bajor kormánytól kapott tőkejuttatás fejében a BLB az MKB eladására is ígéretet tett az EU versenyhatóságának, ám erre bőséges haladékot kapott, tekintettel Magyarország politikai és gazdasági bizonytalanságára, konkrétan a bankadó és a végtörlesztési törvény banki terheire. Minthogy az óra amúgy sem a magyar, hanem a bajor kormánynak ketyegett, Orbán sietségét csak az indokolhatta, hogy ő akarta betenni a lábát az MKB-ba. Erre akkoriban sem láttunk más magyarázatot, csupán azt, hogy az újból esedékessé váló privatizálás során majd ő szabhassa meg az állami segítséggel kipucolt és kistafírozott bank új tulajdonosát. E szándék felismeréséhez nem kellett látnoki képesség: elegendő volt nyomon követni a takarékszövetkezeti szektor kormányzati segédlettel, ám átlátszó magánérdekből levezényelt átalakítását.
Az alelnök mostani írásában persze halvány utalás sincs ilyesféle alantas indítékra. Szerinte „a bankrendszeri szinten is jelentős MKB stabilitásának megvédése érdekében vált szükségessé az állam, mint stabil, elkötelezett tulajdonos szerepvállalása”. Azért, állítja Nagy, mert bizonytalannak látszott, hogy a korábbi tulajdonos kellő mértékben feltőkésíti-e a bankot. Mintha az MNB-nek mint hatóságnak nem lett volna meg minden eszköze a tőkepótlás kikényszerítésére – különös tekintettel arra, hogy a második legnagyobb német állami bankról volt szó. Az alelnök azon feltételezése sem életszerű, hogy a magyar bankpiac tekintélyes szereplőjeként ismert, bajor hátterű MKB iránt komolyan megrendült volna a betétesek és hitelezők bizalma. Furcsa módon a jegybank még a pénzügyileg kétséges tulajdonossal bíró, az állami tőkeinjekció ellenére tőkehiányos Széchenyi Bankkal szemben is nagyobb türelmet tanúsított: tevékenységi engedélyét csak Töröcskei István politikai befolyásának megrendülésekor, 2014 végén vonta vissza. Ezért is nehéz elhinni, hogy az MKB gyors állami megvételére stabilitási okok miatt lett volna szükség. A vásárlás gyorsasága még az eladót is meglephette: a bajor bank 2014. évi pénzügyi beszámolója „korai eladásnak” titulálja az MKB értékesítését.
A jegybank alelnöke most nem érvel a nemzeti tulajdon növelésének „nemes” céljával, pedig 2014-ben ez látszott az állami közbelépés egyetlen épkézláb indokának – már amennyiben osztjuk azt a még bizonyításra váró tételt, miszerint a hazai tulajdon jobb a külföldinél. A mostani szerecsenmosdatásból arra sem derült fény, hogy az állami vásárlást követően miért kellett sürgősen szanálás alá vonni a bankot. Most is homályban marad, hogy az MNB miért állapított meg elégtelen mértékű tőkeemelési szükségletet a bajor tulajdonos számára 2014 nyarán. Pedig ez lehetett az oka annak, hogy pár hónap elteltével (állítólag) olyan tőkehiány keletkezett, amely súlyosan veszélyeztette az MKB fizetőképességét. Ezek szerint az MNB-nek azt a problémát kellett kezelnie, amit valójában saját maga hozott létre azzal, hogy rosszul mérte fel a bank tőkeszükségletét.
A hiba beismerése helyett Nagy újfent megerősíti, hogy „a vásárlást alapos átvilágítás előzte meg”, és ennek alapján határozták meg a vételárat (55 millió euró), valamint az anyabanki feltőkésítés szükséges mértékét (270 millió euró). Az „alapos átvilágítást” követő, 2014. júliusi közleményében a jegybank még elegendőnek tartotta ezt a tőkepótlást, most viszont az alelnök azt állítja, hogy az általuk levezényelt ügylet „részben tudta csak stabilizálni az MKB tőkepozícióját”. Vajon mi akadályozta meg, hogy a jegybanki átvilágításra támaszkodó kormány a bankszektor stabilitása mellett a magyar adófizetők zsebét is szem előtt tartva vásárolja meg a bankot?
E fontos kérdésre most sem kapunk választ. Azt viszont megtudhatjuk, hogy az egykori bajor tulajdonos azzal is kifejezte gyenge elkötelezettségét magyar leánya iránt, hogy 2008 után visszafogta az MKB hitelezési aktivitását, valamint a hosszú távú működést támogató fejlesztéseket. Hát persze, melyik bank viselkedett másként akkoriban? Pláne, ha a válság sokkjára még a kormány is rátett egy lapáttal (bankadó, végtörlesztés stb.). Az adatok tanúsága szerint az MKB hitelcsökkenése nem volt egyedülálló, de még kirívó mértékű sem. A válság hatásán túl persze a magyar piacról való kivonulás szándéka is visszafoghatta a bajor tulajdonos hitelezési aktivitását, ám ebben sem volt egyedülálló, hiszen más tulajdonosok is szívesen szabadultak volna magyar leánybankjuktól – csak éppen nem akadt rájuk vevő.
Noha továbbra is homályban marad, hogy voltaképpen miért volt olyannyira szükség a már állami kézbe került MKB jegybanki átvételére – az erre módot adó bankszanálási törvényt az EU-ban elsőként fogadták el Magyarországon –, a szanálás eredményeit meggyőzően ecseteli cikkében az MNB alelnöke. Megtudjuk, hogy a problémás kereskedelmi ingatlanhitelek eladását sikerült 30 milliárd forintnyi veszteséggel megúszni, a piacon nem értékesíthető rossz hiteleket pedig alig 32 milliárd forintos állami támogatással passzolták át a Szanálási Vagyonkezelőnek. A támogatás valóban megtérülni látszik a bank 37 milliárdos vételárából – feltéve, hogy a pénzügyi hátterüket illetően (is) rejtélyes vevők ezt az összeget önerőből fizették ki, és nem, mint sokan gyanítják, valamiféle államhoz (jegybankhoz?) kötődő forrásból.
Amúgy örömmel jelenthetem, hogy az egykori jegybanki alelnökből az MKB vezérévé átvedlett Balog Ádám szerint mostantól újra nyereséges lesz a bank. Igaz, ezt már az új tulajdonosok élvezhetik – akárkik is legyenek ők.
