Egotrip

Ha a káposztapiacon az eladók több káposztát akarnak eladni, mint amennyit a vevők az eredeti áron hajlandók megvenni, akkor előbbiek szándékai csak úgy teljesülhetnek, ha csökkentik a kínált káposzta árát. E tekintetben a forint nem különbözik a káposztától; gyengélkedése annak tudható be, hogy többet akarnak forintról devizára váltani, mint fordítva. Szemben a médiában elhangzó és a pánikhangulatot gyakran fokozó magyarázatokkal csak ennyi, ami biztos. A pénzt ide-oda váltani szándékozók sokan vannak, és amúgy sem látunk a fejükbe, így viselkedésük okait csak találgatjuk. Szakmai tudásunk, korábbi tapasztalataink persze sokat segítenek, de azért óvakodjanak azoktól, akik tudni vélik, hogy milyen azonnali és radikális intézkedésekkel lehetne egyik napról a másikra megváltoztatni a devizapiaci hangulatot. Pete Péter

A jó magyarok utálják az adósságot. A kormányok által felhalmozott államadósságot kifejezetten. Erről hajlamosak úgy gondolkodni, mint amihez semmi közük, de legalábbis az volna az igazságos, ha nem volna. A régi rendszerből örököltet azért utálják, mert azt a kommunisták maguknak vették fel, az azóta keletkezetteket meg.... jórészt ugyanezért. De azt is utálják, amit lakásra meg LCD tévére maguk mint lakosság vettek fel, mert az is csak az erőszakos bankok miatt van. Sokan osztják azt is, hogy az adósság minden gazdasági baj végső okozója, és hogy ha nem volna adósság, akkor már a Kánaán küszöbén állnánk.

Úgy látszik, túl sok katasztrófafilmet néztünk már életünkben, és ezért tudjuk ilyen egykedvűen szemlélni az országunkat fenyegető krízist. Pedig többségünk életében, mondjuk az utóbbi hatvan évben, kevésszer használták velünk kapcsolatban az államcsőd formulát. Az 1946-os forintstabilizációt követően kétszer volt vészesen közel országunk ilyesmihez: 1982-ben, éppen mielőtt beléptünk az IMF-be, és 1994/95 fordulóján, a Bokros-csomag közvetlen kiváltó okaként.

Az ENSZ 2001 nyarán világkonferenciát rendezett a rasszizmusról. A kormányküldöttségek tanácskozását a civil szervezetek fóruma előzte meg, a Magyar Helsinki Bizottság két fővel képviseltette magát. K.-nak magáncéljai is voltak az utazással: a rokonaival akart találkozni Dél-Afrikában. Csakhogy nem tudott róluk semmit.

Különös krimi lenne az olyan, amelyben a detektív maga a gyilkos. Márpedig éppen egy ilyen krimi főszereplőjének érezheti magát az, aki jobb belátása ellenére, tudatosan elkövetett őrültsége vagy ostobasága ügyében nyomoz. Ellentétben a bűnös és a bűnüldöző személyét világosan elkülönítő szokásos történetekkel, itt első ránézésre értelmetlennek tűnik minden vizsgálódás. Furcsán hatna például, ha detektív tettesünk meg akarná állapítani a saját alibijét, kérdvén, "hol voltam tettem elkövetésének idején?".

Vörös szőnyegen ereszkednek alá, ünnepi alkalomhoz ünnepi hely. "Csak legyen hely" - a Koma aggódik, hogy itt van a fél város, mert olvasták a Narancsban Babiczky Tibor írását: "Jelenleg a legjobb hely Budapesten."

A jelenlegi gazdasági válságért sokan hibáztatják a politikusokat, a közgazdászokat, a bankárokat, a befektetőket, és mindenkit, akire csak rá lehet húzni a vizes lepedőt. Holott egyáltalán nem biztos, hogy bármelyikük is komolyan kárhoztatható lenne. Ez a krízis abban különbözik az utóbbi évtizedek menetrendszerűen ismétlődő válságaitól, hogy fő oka egy alapvetően új jelenség. A jelzáloghitelek bedőlése csak mellékes ok, bármi más tőzsdei buborék, mondjuk az internetlufi kipukkadása is ugyanezt okozta volna, ha éppen most történik. Márpedig tőzsdei buborékok, igen méretesek is, a dolog pszichológiai természetéből adódóan időről időre előfordulnak, és ez a jövőben is így lesz.

"Henry nem akarta beismerni, hogy rossz formában van, nem akarta elszomorítani az öreget. Ismét egy meccsről volt szó." (Klas Östergren: Dzsentlmenek) Nagyjából tízéves lehettem, amikor Sz. grófnő kijelentette apámnak, hogy én egy "igazi dzsentlmen" vagyok. Rá is szolgáltam a kitüntető jelzőre, mert ahányszor csak találkoztunk, mindig előre köszöntem, és ha egyszerre értünk oda, kinyitottam előtte a házunk kapuját. Szerintem akkoriban lerítt rólam, hogy mindenkinek előre köszönök és kinyitom a kaput, még úgy is, ha épp ki van törve a nagy üvegtábla, és én egyébként csak átugranék a helyén. A grófnőtől azért különösen jólesett a jelző, pláne, mert még a kovbojfilmek szinkronjánál is angolosabban mondta: dzsentlmen.

"Egy-egy felfedezett sporttehetségnek 'megfogására' az egyesületek valóságos hajszát indítanak. Koncessziókkal, ígéretekkel valósággal elkábítják az illető tehetséget. Egyik egyesület túllicitálja a másikat, csakhogy elhalásszák egymás orra elől a sportnak jövendő 'star'-ját. (...) A 'kiváló sportférfiú' pedig fitymálva fogadja mindezt. Úgy jár-kel közöttünk, mint a Nap, a mely körül az egész sportvilágnak forognia kell. Ezeknek a sportsmaneknek legtalálóbb elnevezése: sportprimadonna."

Ein Blick auf den anonymen "Rückblick": K.-t még a gimnáziumban bűvölte el a Széchenyi-mű eredeti címe, pedig akkor még nem is tudott németül. De a fülében benne maradt a négy egymást követő zárhang vészjósló pattogása.

Meglepő dolgokra képes az ember tudatlanságában. Például bátor cselekedetekre. Legyen bár természeténél fogva gyáva, szorongás nélkül vág bele kockázatos vállalkozásokba, ha mit sem sejt a veszélyről. De nem kevésbé meglepő dolgok telnek ki tőle akkor is, amikor megfelelő tudás birtokában lép akcióba. Ilyenkor például képes e tudás, vagyis a legjobb belátása, helyes döntése ellenére cselekedni.

Bár magam és kollégáim ellen beszélek, nem tudom elhallgatni, hogy mostanában ahányszor csak meghallom (olvasom) egy - bármilyen okos és tapasztalt - közgazdász tanácsait a válság leküzdésének módjáról, a libás rabbivicc jut eszembe (vagy ha így politikailag korrektebb: a rabbis libavicc; bár manapság az ember már nem tudja, kinek a sérelmére érzékenyebb a magyar társadalom: a rabbikéra vagy a libákéra). Az újszülöttek számára felidézem a vicc csattanóját. Amikor a libák pusztulásának megállítására adott összes addigi jó tanács ellenére az utolsó liba is megdöglik, a bölcs rabbi felsóhajt: "Kár. Pedig még annyi jó ötletem lett volna."

Nehéz idő jár gazdasági válságkor arra, aki bizalmatlan az állam gazdaságpolitikai képességeivel szemben. Amikor híznak a profitok és szárnyal a tőzsde, a közgazdász megmondóember himnuszokat énekel a piachoz, az egyéni önzéseket közjóvá varázsoló, vígan pezsgő utcabálhoz, ehhez a Brueghel ecsetjére, Fellini kamerája elé illő csodához! A laikus pedig csillogó szemmel hallgatja. Amikor viszont recsegnek-ropognak a vállalatbálványok és mindenki az állásáért retteg, akkor a megszeppent nép a közgazdától azt akarja hallani, hogy mit tehet a közösség jólétéért, a gazdaság megmentéséért cselekedni képes egyetlen szereplő, az állam.

Nem, vigyétek innen földhözragadt versesköteteiteket és regényeiteket, hadd olvassam helyettük a menetrendet, a büszkeség könnyeivel a szememben! (Gilbert Keith Chesterton: Az ember, aki Csütörtök volt) A rakendroll nem egy tánc, Kőbánya-Kispest nem egy állomás, kettő. Három. Metró- és buszvég-, vonatállomás. És már majdnem Ferihegy, innen indul a repülőtéri járat - ha Resti Kornél fölnéz az égre (csak azt nézi, a földön is, a pocsolyákban), láthat le-, felszálló gépet, a mennyekben érzi magát. Minden megvan, szívének csak a villamos hiányzik.