Az ENSZ 2001 nyarán világkonferenciát rendezett a rasszizmusról. A kormányküldöttségek tanácskozását a civil szervezetek fóruma előzte meg, a Magyar Helsinki Bizottság két fővel képviseltette magát.
K.-nak magáncéljai is voltak az utazással: a rokonaival akart találkozni Dél-Afrikában. Csakhogy nem tudott róluk semmit. A nagymamája, aki akkor épp negyven éve halt meg, nemegyszer emlegette a bátyját, aki eladta a szüleik dvinszki (ma: Daugavpils, Lettország) házát, hét testvér közös tulajdonát, majd 1926-ban a családjával együtt kivándorolt Dél-Afrikába, azzal az ígérettel, hogy kinek-kinek kifizeti a részét, ha egyenesbe jött. A nagymama, leánykori nevén Chassia Zeldin, Zocherként emlegette a fivérét, K. "a gonosz Zakariás bácsinak" nevezte el, ez illett leginkább ahhoz a népmesei hangulathoz, ahogy a nagymamája a testvére álnokságát ecsetelte. Pénz persze nem jött, jött ellenben Cape Townból az ötvenes évek legelején néhány fénykép: az egyik Zakariás bácsit ábrázolta szmokingban, oldalán a nagyestélyibe öltözött feleségével, a másik egy népes családot, az előtérben egy csokornyakkendős kisfiúval, hátrébb hatalmas virágcsokrokkal. Nyilvánvaló volt, hogy a családnak huszonöt év alatt sikerült egyenesbe jönnie. K. felvette a kapcsolatot nagyanyja Törökországban, Amerikában élő rokonaival, de a dél-afrikai családhoz már rég elvesztették a szálat valamennyien. Megkapta viszont egy Londonban élő történész, Saul Issroff professzor címét, aki a dél-afrikai zsidóság múltjával s azon belül családtörténettel foglalkozott. Az első visszajelzés negatív volt. Augusztus közepén azonban a londoni professzor ismét jelentkezett. Most kapott egy e-mailt az ausztráliai Perthből, egy bizonyos Eli Rabinowitztól, aki a saját, eredetileg dél-afrikai családja történetét kutatja, ebben említi, hogy az anyai nagyapját Issocher Zeldinnek hívták. Vajon nem ő az? K. nyomban küldött e-mailt Ausztráliába, s mellékelte a képeket. Meglepett, szinte méltatlankodó válasz érkezett: "Honnan szerezte meg a Jerry Zinn barmicvóján készült képet, továbbá a nagyszüleim képét?" De a méltatlankodás csak egy pillanatig tartott. A következő e-mailben Eli felsorolta anyai nagyapjának összes leszármazottját. Issocher két fia Lettországban maradt, a lányai férjhez mentek, így a Zeldin nevet Dél-Afrikában senki nem vitte tovább. K. megtudta, hogy Zakariás bácsi révén tizenöt másod-unokatestvére van.
K. úgy gondolta, hogy először Durbanbe megy, részt vesz az NGO-fórumon, majd viszszafelé látogatja meg a Cape Town-i rokonokat. Csakhogy másnap újabb e-mailt kapott, ezúttal Solly Bergertől, Eli unokatestvérétől. Cape Town legrégebbi zsidó hitközsége, az úgynevezett Garden Shul augusztus 30-án ünnepli fennállásának 160. évfordulóját, mint a hitközség elnökhelyettese ő is beszédet mond, szeretné, ha K. vele tartana. Másnap, pénteken este pedig Phyllis Zinn lakásában lesz ünnepi vacsora, az egész rokonság reméli, hogy K.-t vendégül láthatják. Minderre nem lehetett nemet mondani. A Helsinki Bizottságot kellőképpen képviseli K. kollégája.
A johannesburgi repülőtéren a perthi Eli nővére, Riva várta K.-t. Beültek az asszony BMW-jébe, a magas kőkerítéssel körülvett ház vasrácsos kapuját Riva távirányítóval nyitotta ki, s beállt Riva férjének a Mercedese mellé. A város északi negyedébe, a fehér középosztály gettójába érkeztek. A szomszéd ház előtt fekete kertész söprögette a leveleket, Rivának fekete szobalány nyitott ajtót. Ellentétben az anyai nagyapja leszármazottaival, Zakariás bácsi leszármazottai nem értelmiségiek voltak, hanem kereskedők. Riváéknak ágyneműboltjuk volt Johannesburg belvárosában. Semmiképpen sem tartoztak tehát az igazi gazdagok közé, úgy éltek - mutatis mutandis -, mint egy terézvárosi kereskedő az 1930-as években. - A nagyapja - mesélte Riva -, aki Cape Town legnevesebb ékszerésze volt, állítólag mindig magánál tartott egy zacskó gyémántot. Amikor meghalt, az egész család kereste, de ha létezett egyáltalán, szőrén-szálán eltűnt. Benéztek Riva üzletébe, aztán elmentek egy olasz kisvárosnak berendezett szórakoztató központba, ahol enni és játékgépezni is lehetett. K. nem szerette a játékgépeket, nyerni sosem nyert, veszteni pedig utált. Riva ellenben nem tudott leválni a gépről.
Másnap este Cape Townban Solly Berger várta a repülőtéren. Solly is kereskedő volt, de nem látszott különösebben sikeresnek, inkább félbemaradt értelmiséginek tetszett. Hamarosan el is mondta, egyetemre járt, vegyésznek készült, de nem lett belőle az. Egyetemista korában apartheidellenes röpcédulákat osztogatott, egyszer letartóztatták. Amikor megnyílt a holokausztmúzeum, eljött Mandela elnök, és megköszönte a zsidóságnak, hogy támogatta a harcot az apartheid ellen. Johannesburgban azonban K.-nak az a benyomása támadt, hogy a zsidó középosztály az apartheid idején nagyobb biztonságban érezte magát. A kivándorlás mindennapos téma volt, a tizenöt unokatestvér közül öten már elhagyták Dél-Afrikát.
- Úgy látom, jó régen nem voltál zsinagógában - mondta Solly rosszallóan, amikor észrevette, hogy K. azt se tudja, hogy kell az imakönyvet a kezébe venni. Pedig az évfordulós ünnepség, a Solly megnyitóját követő beszéd, amelyet a Cape Town-i egyetem egyik történészprofeszszora tartott, megkapóan érdekesnek bizonyult. A Zeldin család története korántsem kivételes. A balti államokból, elsősorban Litvániából, de Lettországból is sok zsidó bevándorló érkezett Dél-Afrikába. A törvény csak olyan népcsoportok bevándorlását engedte, amelyek anyanyelvükként európai nyelvet beszéltek. Egy újabb rendelkezés kinyilvánította, a jiddis nem európai nyelv. Az új bevándorlók új zsinagógát építettek maguknak, a Garden Shul a régebben letelepedett, brit módra asszimilálódott közösség otthona maradt. Amikor a rabbi helye megüresedett, a hitközség Londonban tett közzé pályázatot. A kiírás világosan beszélt: Kifogástalan angol gentlemant keresünk, aki izraelita vallású.
Pénteken este a népes család egy másik unoka otthonában gyűlt össze. A házigazda láthatóan sokkal jobb módú volt, mint Solly, asztalfőn mégis Solly ült, valószínűleg ő ismerte legjobban a rituális előírásokat. A vacsoránál jelen volt Issocher két lánya, a 87 éves Annie Zinn, a háziasszony édesanyja, a 86 éves Yetta meg K. öt, Cape Townban élő másod-unokatestvére. Már a kávénál tartottak, amikor Solly szóba hozta, hogy a durbani konferencia Izrael megbélyegzésére készül. K. feszengett. Úgy érezte, kínos, hogy egyáltalán részt vesz a konferencián.
Miután asztalt bontottak, Annie néni félrehívta K.-t. A két nagynéni közül Yetta, akinek német férje volt, tökéletesen beszélt németül, Annie németje a német és a jiddis keveréke volt, ahogy K. nagyanyjáé is. Annie a hangját lehalkítva elmesélte ugyanazt, amit K. a nagymamájától annyiszor hallott. - Az apám eladta a családi házat - mondta -, de az árából nem adott a testvéreinek. K. megsimogatta Annie néni kezét: - Régen volt, most már nem érdekes. Annie néni azonban a fejét rázta: - Ez nem volt szép! Das war nit sén.
