Egotrip

A múlt héten annyi sóletet ettem - mesélte Misi a kerti összeröffenésen a krumplis zsákok mögött -, hogy amikor délután lementem a termálba áztatni öreg csonkjaimat, a hátam mögött a medence szélén már gyülekeztek, hogy majd a helyemre ülhessenek, mert a fölszálló testesebb buborékokból úgy nézett ki, a medencének kizárólag ezen a pontján élményfürd› működik. De amikor kiszálltam a medencéből, hiába is verekedtek a helyért a különböző rokkantsági fokozatú emberek, maradt a víz záptojásszaga, s ahogy a medence szélén felöltött köpenyemben az öltöző felé vettem az irányt, sorjában bámultak rám a helyemen medencézők, hogy akkor köpenyem alatt elvittem magammal az élményt.

Vagy a nukleáris tavasz homályosítja el az agyakat, vagy tényleg minőségbe csapott át a mennyiség, n(ota) b(ene) körmönfontságom elérte a szökési sebességet, mintegy az érthetőség határát (és még azon is túl). Kimondottan szellemes, új távlatokat nyitó és ezzel lezáró írás volt hivatott tájékoztatni (szándékom szerint nem burkoltan), hogy a jövőben más. Mértékadó forrásból hallottam, hogy nem volt egyértelmű, hogy vége az Én-teriőrnek, mint ahogy ezen példa láttán kiderül, nem is volt, hiszen éppen most van.

Elkelne már minálunk is egy kis infrastrukturális fejlesztés, emelt szintű dologi és eszközberuházások foganatosítása.

Az előző évezred utolsó belgazdasági jelentőségű személyi híre az új pénzügyminiszter kinevezése volt. Az aktus attól vált érdekessé, hogy Varga Mihály - Kossuth után - az ország legfiatalabb pénzügyminisztere lesz. Ezt sokan rosszallóan tették szóvá, miként azt is, hogy a 35 éves miniszter szinte egész felnőtt életét a Parlamentben töltötte, a minisztériumi munkával csak jó két éve ismerkedik.

Hogy mindent egyszer mond, hogy mindent egyszer mond

Fiúcsecsemő holttestére bukkantak Budapesten. A 3 kilogrammos újszülött egy "Kellemes karácsonyi ünnepeket" feliratú reklámszatyorba volt csomagolva. (egy hír)

Összefoglalom én a tanulságokat, ha már nem akad más vállalkozó, ezzel mintegy lezárva az évezredet, egyben új irányt kijelölve, tehát oldás és horgolás, a könnyebb befogadás végett röviden, pedig be lehetne fűteni alaposan a témáról írható könyvekkel, de most ez a kétezerkétszáz leütés marad.

A Csontváry-múzeum perspektivikus látásfejlesztő kalodája után a (pontosság kedvéért) nem tudom, melyik múzeum felé vettem az irányt, de lényegesen kevesebb ideig kerestem, mint magát a Csontváry-múzeumot. A Csontváry-múzeumot kisebb megszakításokkal két napig kerestem, és ahány útbaigazítást kaptam, annyiféleképpen értettem, és annyiféleképpen tévedtem el, és helyette néztem meg annyi mást, mint például egy lezárt kapujú pezsgőmúzeumot. De hát kell-e ennél több egy városnézéshez?

A minap írtam egy följelentést. Nem a saját nevemben, hanem egy ügyfelünknek segítettem a megfogalmazással, az ő elmondása alapján. Éva Jász-Nagykun-Szolnok megyében él. Volt férjét kívánta följelenteni magánlaksértés szabálysértés miatt.

Há´ most jöjjön, nézze meg, ott történt az eset, ott, ahol az a kutricás fekszik a hitacsis dobozon, ott, a kirakatban. Akkor még ott feküdtem én is. Tudja, az nagyon jó hely, jó meleg, lent a pincében vannak a fagyasztóólak, abban vannak a féldisznók meg az ülő bikák, oszt a rácson keresztül jön fel a meleg levegő, ha az ember ráfekszik, olyan, mintha valami tengerparti fövenyen feküdne, csak úgy elengedi magát.

Mondom is a feleségemnek, hogy most már tényleg ideje volna csatlakoznunk a katolikus egyházhoz, olyan szép, szívhez szóló a hirdetésük, hogy ezer éve velünk vannak, és hát tényleg, ki, ha ők nem? Ezer év, az nem semmi (százezer légy nem tévedhet, ahogyan a vicc mondja), ők lesznek a nyerők, itt volna az ideje belépni, vagy hogy is mondják ezt.

Nem láttam a pipától. Akkora pipa volt a számban, hogy a tömős vége eltakart mindent. Akkora volt, mintha ott egy külön fejem lenne, ami füstölög. Próbáltam megfogni és arrébb tolni, hogy lássam Csontváry festményét, ha már itt vagyok a múzeumban, de nem ment, nem mozdult. Annál inkább se, hogy az nem az én másik fejem volt; még jó, hogy nem fogtam meg. Megfogom valakinek a fejét ott a Csontváry-múzeumban, és kész a sikoly. De várjunk csak! Ez így nem lesz jó. Kezdjük elölről!

H. H. prominens újságíró a H. H. szórakoztató tévéműsorban megdicsérte a várományos MNB-elnök pénzügyminisztert jó humoráért. Merthogy milyen jól megnevettette az újságírók hadát, amikor sajtótájékoztatóján egy kérdésre válaszolva azt felelte: ő nem tud róla, hogy Sz. B. kisgazda államtitkárt kellene neki az egyik alelnöki posztra jelölnie, és különben is, az agrártárcának nagy szüksége van az illető úrra. Hát ez tényleg jópofa, karakán egy kijelentés, szabad nevetni.

Hajnal óta megy a rakkolás, elszáradt bőrrétegeket pakol magára egy jobb sorsra érdemes test, pont az ablakom előtt. Olyan hangja van, mint amikor két dörzspapír összekap egy dión. Száraz, reménytelen hang, nem hajlandó beleveszni a forgalom zajába. Amikor abbamarad, rögtön hiányozni kezd, kimegyek az erkélyre, de már nem látom sehol okozóját, biztos elunta és hazament. Három kutya jön a Kerepesi út felől, lefagyott tekintetű, éhes kutyák, foltokban hámlik róluk a szőr, ahogy átharapják magukat az alacsony ködön. Elmennek a Padlizsán utca felé, nem marad utánuk semmi értelmezhető benyomás, ami segítene megkezdeni ezt a napot. Járt itt három kutya, pont, új bekezdés.