Nádasdy Ádám: Modern Talking (Hogy mindent egyszer mond, hogy mindent egyszer mond)

publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogy mindent egyszer mond, hogy mindent egyszer mond

A szépséghez - tanították a régiek - hozzátartozik a gazdaságosság. Nem túlzsúfolni, nem pazarolni. A szép fogalmazás is takarékos: mindent csak egyszer mond. Anyu ideges, mert Anyunak a munkahelyén mindenki Anyut szekírozza. Erről már az iskolában megtanultuk, hogy ügyetlen, mert túlbőségben, vagyis pleonazmusban szenved. Az információt adagolni kell, mint a fűszert, se túl sokat, se túl keveset. Sőt, inkább keveset, attól elegáns a szöveg.

Különösen finom módja ennek az, amikor elkezdünk valamit mondani, és csak később közöljük, kiről-miről van szó. Mivel nem kapott támogatást, Mátrai odébbállt. Vagy: Mint a szart, úgy utálja mindenki a Robit. A főmondat elé helyezett alárendelt részből bizonyos dolgok hiányozhatnak; ezeket - nyelvtudása alapján - a hallgató-olvasó a főmondat megfelelő részeiből utólag pótolja: "Mivel [Mátrai] nem kapott..."; "Mint [ahogy] [utálja] [mindenki] a szart,..." A kihagyásnak ezt a máshonnan automatikusan pótolható fajtáját ellipszisnek nevezi a nyelvészet. Az ellipszis görög szó, alapjelentése "hiány, elégtelenség".

A nyelvi ellipszist szigorú szabályok korlátozzák, különben a hiányzó elem a hallgató számára visszakereshetetlen, és a mondat ezáltal érthetetlen lesz. Még így se mindig logikus, hogy valamely nyelvben mit lehet kihagyni és mit nem, de ne felejtsük: a nyelv nem logikusan működik. A magyarban az igekötő mögül az igét például nem lehet "elliptálni": nem jó az, hogy *A kabátját le, a pisztolyát pedig elő akarta venni, de az jó, hogy A nagymamát templomba, a nagypapát pedig kórházba akarta vinni. Az ellipszis kontextuális nyelvi eszköz, azon alapszik, hogy valamely előbb (vagy a finoman adagolt információ esetén csak később) elhangzó szó az adott nyelv szabályai szerint pótlódhat-e a kihagyott helyre. Említsük meg, hogy létezik nem-kontextuális ellipszis is, például amikor rámutatok valamire ahelyett, hogy a nevét mondanám, pl. Tiéd?. Ez a deiktikus (rámutató) ellipszis nem tisztán nyelvi jelenség, mert a hiányt nem lehet a szövegből pótolni, csak az képes erre, aki ott van, és maga is látja a kérdéses tárgyat. Az írók ezt így oldják meg: "Tiéd?" - kérdezte a mellettük lévő bőröndre mutatva Mátrai. Sőt az is előfordul, hogy a dolog sem a szövegkörnyezetben, sem a látóterünkben nem jelenik meg, s a hallgató csak a háttérismeretéből pótolja: Gyurikát azzal ijesztgették, hogy ha rossz lesz, levágják neki.

Nemcsak szavakat lehet kihagyni, hanem nyelvtani elemeket is, mint az ige idejét, módját, számát, személyét, azaz tulajdonképpeni ragozását. Vannak nyelvek, ahol ezt kendőzetlen egyszerűséggel lehet csinálni, vagyis: Mari úsz, a többiek meg evezhetnének (értsd: Mari úsz[hatna]...). A legtöbb nyelvben ez így nem megy, hanem az igét igenévvé kell alakítani, azaz el kell látni egy olyan végződéssel, mely jelzi, hogy most nincs rendes ragozás. A magyarban ennek egyik esete a -va/ve toldalékos igenév (hagyományos nevén: határozói igenév). Még így is korlátozva van az ellipszis, hiszen az sem segít, hogy *Mari úszva, a többiek meg evezhetnének.

Érdekes módon a nyelv e félmegoldás helyett egy radikálisabbat kínál: nem csak az ige ragozását, hanem az alanyt is el lehet (sőt el kell!) hagyni, ha az alárendelt részt a főmondat elé tesszük, és a két mondattag alanya ugyanaz: A teraszon ülve Mari a naplementét nézte. Ez csak akkor jó, ha Mari volt az, aki a teraszon ült, ugyanis a hallgató úgy fejti meg az ilyen mondatot, hogy a második mondattag (a főmondat) alanyát (és igeragjait) kimásolja az alárandelt részbe: "Mari a teraszon ült és..." vagy "Miközben Mari a teraszon ült,...". Az igenevet latinul participiumnak hívják, s mivel itt az igenév a főmondat alanyára utal, azzal van relációban, az ilyen (többnyire előrehozott) alárendelt szerkezet neve "participium relativum". Más nyelvekben, így az angolban is ismert: Sitting on the terrace, Mary watched the sunset. A participium relativum elvileg tehát a két alany azonosságát kívánja meg. Ha azt mondjuk: A teraszon ülve a nagynénje fölhívta Marit, akkor a nagynéni ült a teraszon, nem Mari, mert Mari a főmondatnak csak tárgya.

Van azonban sok érdekes határeset, amikor e főmondatból mégsem az alanyt, hanem valamely más mondatrészt másolja ki a hallgató az alárendelt rész alanyául. Magyarán: az alábbi mondatok sokak szemében jók, és igenis úgy értik őket, hogy Mari ül a teraszon, pedig nem ő a főmondat alanya. A teraszon ülve fájdalom hasított Mari szívébe (pedig a fájdalom nem tud a teraszon ülni); A teraszon ülve feltűnt Marinak egy zsebtolvaj (ugye nem a zsebtolvaj ül a teraszon); A teraszon ülve egy helikopter húzott át az égen (pedig itt Mari meg sincs említve); A teraszon ülve Marinak hoztak egy táviratot (itt nyilvánvalóan van egy másik igazi cselekvő, mégis Mari ül a teraszon); A teraszon ülve a delfinek elszórakoztatták Marit (ez is jó??); A teraszon ülve Mari süteménye odaégett (ez már talán nem). Ezeket a határeseteket úgy lehet magyarázni, hogy ha nem is a nyelvtani alanyt, de mindenképpen egy résztvevőt, egy erősen érintett személyt találunk a főmondatban, akit előre tudunk másolni értelmezéskor. Mégiscsak Mari szívéről van szó, és ha valami feltűnik nekem, ha engem elszórakoztatnak, ha látom (kimondatlanul) a helikoptereket, akkor is én, a személy vagyok erősen érintve. Mérlegeljük ugyanis a következő mondatot: A teraszon ülve a kutyának feltűnt Karola néni.

Na?

publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk