Ki a nagyot nem érdemli
A minap írtam egy följelentést. Nem a saját nevemben, hanem egy ügyfelünknek segítettem a megfogalmazással, az ő elmondása alapján. Éva Jász-Nagykun-Szolnok megyében él. Volt férjét kívánta följelenteni magánlaksértés szabálysértés miatt.
Éva közös házban lakik volt férjével, Józseffel. A válóper során megosztoztak a ház két szobáján. Az egyik az asszony, a másik a férfi kizárólagos használatába került. A ház eladásába a férfi elvben beleegyezését szokta adni, ám a valóságban azt eddig mindig megakadályozta.
Éva az ősszel kórházban volt egy hónapot. József az asszony távollétében egy megreszelt kulcsot használva bement az asszony bezárt szobájába, szellőztetett, sírdogált, telefonált az asszonynak. A cselekménynek tanúja volt a négyéves unoka is. A dologra úgy derült fény, hogy az asszony kézhez kapta a telefonszámlát, rajta a férfi általi hívással. Éva visszatérően faggatta Józsefet, aminek nyoma van a telefonszámlán. A férfi egy bő hét nem válaszolás után vallotta be volt feleségének tetteit.
Ha valaki másnak a lakásába vagy helyiségébe "az ott lakónak... akarata ellenére bemegy", az szabálysértés, s ötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható, ezért tette Éva a feljelentést.
Ha most csóválod a fejed, Kedves Olvasó, miféle tyúkperrel untatlak, közlöm veled, hogy Éva életveszélyben él. Azért kénytelen a jog ilyen vékony szalmaszálába is belékapaszkodni, mint a magánlaksértés szabálysértése, mert a lényegben tehetetlen.
József ugyanis egy bántalmazó. Vissza-visszatérően volt feleségére támad, üti, veri, rúgja:
"1999. VI. 4-én... a feleségemet különböző idő elteltével háromszor pofon vágtam. Mindháromszor elájult. A heverőn hátán fekve feküdt a feleségem, én rátérdeltem és fojtogattam. Közben üvöltöttem: megdöglesz, te rohadt dög."
Maga József írta a fenti sorokat, amikor éppen bánta kissé tetteit. Illetve az írásából nem érződik ki megbánás, csak én gondolom, hogy néha talán valóban szégyenkezik. Éva ugyanis 100%-os rokkant, járóképtelen. Rengeteget van kórházban, öt gerincműtéten esett át, talán éppen a bántalmazások következtében. Csak mentő szállíthatja, mert bármikor összeroppanhat a gerince. E körülményre ki más, József is felhívta figyelmünket, mikor a "könnyű testi sértés" miatt ellene folyó perben autóval vittük a bíróságra Évát.
"1999. január 31-én... a feleségem kijött utánam, okádékot takarítani, és ekkor én a vasoszlophoz vágtam háromszor a többszörösen műtött gerincét" - írta tényszerűen József. Az egyszeri beismerés azonban kevés a változáshoz. A férfi a volt feleségét az idén is többször bántalmazta. A védekezni képtelen asszonyt hol a földön húzgálta, hol az ajtófélfához vágta, hol a fejét ütlegelte. Évának a száján át is folyt a vére.
Éva minderről rendszeresen értesítette a rendőrséget. "Családi ügy, nem avatkozunk bele" - kapta meg eleinte a választ. Amikor rokonok hívták a rendőrséget, akkor már kimentek, igaz, segítséget akkor sem kapott tőlük.
József nem látja problémásnak viselkedését. 1999 tavaszán két hétig egy pszichiátrián próbálkoztak kezelésével. "Osztályunkon az alkalmazott therápia hatására kismértékben javult, adaptációs szabadságon újra nagy mennyiségű alkoholt fogyasztott, agresszív volt. Kooperatio hiányában otthonába bocsátjuk" - szól a zárójelentés. Magyarul: nem bírunk vele.
A falusi polgármester persze férfi a talpán. Valahányszor Éva segítségért fordult hozzá, a megalázáson kívül nem kapott mást. Mert ő, a polgármester keményen elbeszélgetett Józseffel, aki megígérte, hogy nem fog inni. És hogy az asszony mit tapasztal? Az miért lenne érdekes neki?
Az idén Éva már nem bízta a rendőrök előjövetelére és spontán intézkedésére a dolgot, ragaszkodni kezdett ahhoz, hogy feljelentést kíván tenni. A 2000. április 29-i bántalmazása tárgyában például a rendőrség már május 3-án megérkezett Évához, s így született egy írásos feljelentés. A rendőrség szaktanácsadói vélemény készítésére kért föl egy igazságügyi orvosszakértőt, aki az ügyeletes orvos által május elsején fölvett látlelet alapján, anélkül, hogy Évával ő maga valaha is találkozott volna, megállapította, hogy Éva véraláfutásai és hámsérülései nyolc napon belül gyógyulóak, s "súlyosabb sérülések keletkezésének reális lehetősége nem állt fenn". Azt sem ez a szakértő, sem más nem vizsgálta meg, hogy a bántalmazások hogyan hatottak Évára. Mert hiába gyógyul egy hámsérülés vagy véraláfutás általában nyolc napon belül, ha a konkrét esetben a hám mögött egy 100%-osan rokkant, ötször műtött gerincű asszony van, aki eszközök nélkül csak négykézláb tud járni. Akire a közepes erejű ajtófélfához dobálások és pofonok is végzetesek lehetnek. Nem tudni, vajon nem éppen a bántalmazások miatt kellett-e Évát májusban egy hónapra újból a nagykőrösi kórházba vinni. Arra sincs válasz, miért állapítják meg a kórházakban Éváról, hogy nem lehet rehabilitálni. Az Évát kezelő kórházak közül a lakóhelyétől legtávolabb esőben a legszókimondóbb főorvos is csak annyit állapított meg 2000. július 5-én, hogy "a családi állapota szintén súlyosbító tényező", "amíg társadalmi és mentális állapota nem rendeződik, nem várható érdemi állapotjavulás".
Az ily módon könnyű testi sértéssé minősített ügyben a vádat nem az ügyész képviseli, hanem Évának kell erről gondoskodnia. A bíró, anélkül, hogy hagyta volna Évát mint magánvádlót álláspontját előadni, egy nem jogerős végzéssel ötvenegyezer forint pénzbüntetést szabott ki Józsefre. Talán ennek hatására József legutóbb már nem Évát, hanem az asszony 82 éves apját ütlegelte, az asszony szobájába be-berontva, válogatott gorombaságokat üvöltözve. Kijött, egy rendőrőrnagy és egy zászlós. Évára nem is hederítettek, pedig az ő - jog által védelmezett - szobájában történt a bűncselekmény. Megkérdezték ellenben Józsefet, le tud-e állni, vagy bevigyék. József közölte, le tud állni. Józsefnek hitele van a rendőrök előtt is. A rendőrök távoztak. József ott folytatta, ahol abbahagyta, berontott, üvöltözött, bár aznap többet nem ütött.
Lapzártakor, hétfőn délután Éva megvan.
