Kisnyúl szuszog a táskában
A Csontváry-múzeum perspektivikus látásfejlesztő kalodája után a (pontosság kedvéért) nem tudom, melyik múzeum felé vettem az irányt, de lényegesen kevesebb ideig kerestem, mint magát a Csontváry-múzeumot. A Csontváry-múzeumot kisebb megszakításokkal két napig kerestem, és ahány útbaigazítást kaptam, annyiféleképpen értettem, és annyiféleképpen tévedtem el, és helyette néztem meg annyi mást, mint például egy lezárt kapujú pezsgőmúzeumot. De hát kell-e ennél több egy városnézéshez?
Na, meglett ez a másik múzeum is, nagyon érdekelt, a plakáton az állt, hogy valamilyen hontalan kiállítása. El sem tudtam (akartam) képzelni, mi minden lehet ott kipreparálva egy hontalan cuccai közül; önvédő- és támaszkodó bot, golyóálló kalucsnik, kutyaharapásos izomtrikó és néhány szakadt óvszerből kalibrált parittya.
De mint eddig mindig, ez az út (a lépcsőfeljáró) is máshová vezetett, először is Vasarely mester művei akasztottak le a szögről. Mint azt észlelhettük eddig is, a látásom nem tökéletes, ha mondjuk réti sas vagyok, a magasból úgy csapok le pocok helyett a betonkeverőre, hogy abban nincs hiány. Vasarely mester művei pedig kifejezetten a szemmozgató izmok autoreflexes vitustáncát inhalálták a homlokom alá, olykor meg mertem volna esküdni, hogy a fénysebességgel mozgó megfigyelő csöndes pózából kívülről, és a fénysebességnek megfelelően, a másik oldalamról látom magam - innen eredhet az "átesni a ló túlsó oldalára" kezdetű fényes pedagógiai ecsetelés. Mindazonáltal végre igen kényelmesen éreztem magam Vasarely mester műveinek közelében, mert a tic-tacot is meghazudtoló, 0 kilojoule energiabefektetés mellett végre soha nem azt láttam, amit akartam, mindig valami más részletet, de nem részletezem; nem kizárt, hogy miközben a világ tágul, az én csőlátásom keresztmetszete rohamosan csökken, míg végül sötétben vörösen világító pupillákkal csattanok egyik házfalról a másikra.
A következő kiállítási térrész előtt álló néni valamit fogott a kezében, gondoltam, kamillás borogatás a szemeimre, de csak a köpenye övének kifilcesedett végét lengette a maga huszáros módján.
Mi járatban vagyok is itt?, kérdeztem kisvártatva, de aztán annyira kisvártattam, hogy végre rendesen elolvastam a plakátot. Nem egy hontalan cuccait állították itt ki, hanem a kiállítás címe: Műtárgyak egy hontalan hagyatékból. Ha még ekkor is jól olvastam.
Nagyot fújtattam, oda a hontalan toplesz; s ami itt vicc, az csak a túlérzékenység durva, önvédelmi, érzéketlen kérge, nem pedig a szociálisan homogén agy szemellenzős kisvágánya.
Na, itt aztán végre a felszabadult szellem ultragyengéd munkafázisai, kisnyúl a táskában, és amit még akartok. Fölsorolni is képtelenség, pedig milyen jó lenne, ha mindez eszembe jutna; de fogjad, fiam, a hajtányt, különben orrba vág.
Egy dologra, és ez itt a lényeg, azért mégis képes vagyok visszaemlékezni (kezd köhögősödni a vincseszterem, a múltkor például az orvosnál megkérdezték, hány éves vagyok, mire egyre kényelmetlenebbül ültem a forgószéken, és egyre vakmerőbben néztem magam elé, egyszerűen maximálisan elvesztettem az időérzékem, próbáltam valami kapaszkodót keresni, abban nagyjából biztos voltam, hogy 18 már elmúltam, talán húsz is, nézelődtem, gondolkodtam, miről szokott ez eszembe jutni, a házszámunkról?, nem, semmi köze hozzá, gyorsan átsuhant az összes fejben tartott telefonszám, bankszámlaszámok, taj-szám, adószám, adóazonosító, tippmixoddsok, tudtam, hogy a könyvelőmnél a 007-es kódlapot kaptam, de mindez az egész számrendszer úgy öt másodperc alatt, mire végre eszembe jutott: 63), szóval, arra emlékszem vissza, hogy az egyik terem sarkában ott állt egy kis biszbasz magnó, a sarokban fölötte egy mozgásérzékelő, és amint beléptem a hatósugárba, az érzékelő érzékelt, bekapcsolt a biszbasz magnó, s rendkívüli hangminőségben megszólalt a felvétel, amelyen az alkotó nagyon hangosan szuszogott, vagy nagyon hangosan és szakaszosan fújta a mikrofont, mintegy jelezve elektrotechnikailag reprodukált és időszerűsített lelki-szellemi-fizikai jelenvalóságát, s ezáltal mintegy kigúvasztotta a múzeumi csöndben és fogpiszkálónként taposott parkettarétegek ropogásába merülő látogatók szemét. Ugyanakkor a mű értelmezése nem a mi köbgyökünk.
De nem ám addig van ez. Amint kiléptem a teremből, hallom, a két teremőrnő panaszos beszédben fogan meg; én, kedveském, mondá az egyik, én a múltkor már kikapcsoltam ezt a rohadt magnót, én már nem bírom, ezzel álmodok mostanában mindig, olyan rossz érzésem van, hogy az valami földöntúli; ki látott már ilyet, mondja a másik, hogy ezek a művészek szuszognak, ezt én akkor levonom a művészeti értékükből, mer´ a kisnyúl a táskában, az még csak hagyján, de ez a szuszogás stb. stb.
Nézem a két idősödő asszonyt egyre távolodó szemmel, és hallgatom egyre távolodó füllel, hogy mikor mondják ki végre, hogy ez a művészi szuszogás szexuálisan zaklatja őket, beleremeg húsuk, májuk. De nem, nem mondják ki. Lehet, hogy nem is remeg bele, csak én lihegem túl, hogy ahogy úgy bánnak vele, ahogy egy hontalan hagyatékkal kell.
Kint az utcán rágyújtottam egy cigire, egy autó állt meg előttem. Nem szálltak ki. De ahogy egy pillanat múlva megint odanéztem, már nem ült benne senki. Vagy hátradöntötték az üléseket?
