Pribékkarácsony
Há´ most jöjjön, nézze meg, ott történt az eset, ott, ahol az a kutricás fekszik a hitacsis dobozon, ott, a kirakatban. Akkor még ott feküdtem én is. Tudja, az nagyon jó hely, jó meleg, lent a pincében vannak a fagyasztóólak, abban vannak a féldisznók meg az ülő bikák, oszt a rácson keresztül jön fel a meleg levegő, ha az ember ráfekszik, olyan, mintha valami tengerparti fövenyen feküdne, csak úgy elengedi magát.
Szóval ott aludtam akkor én is. Szép akciódús álmom volt, a Járda-szigeteken nyaraltam hivatalból, kiosztottam néhány pofont, volt autófeltörés, karambol, gázolás, vér, könny meg minden, szóval jó volt, jó volt nagyon.
Furcsa illatra ébredtem, nem az a szokásos csatorna és mácsó pribékhónaljszag keveréke volt, hanem valami finom, ami erre nem szokásos. Kinyitottam a szemem, s a fejem mellett pihenő hótaposómban - éjszakára azért mi is levesszük, emberek vagyunk, nem? - egy piros csomagot pillantottam meg.
Mégis igaz a hír, állapítottam meg közönyösen és belenyugvóan, szóval mégis igaz, hogy a járdán, kapualjakban, kirakatokban, aluljárókban hosszabb ideig várakozóknak is kell venni parkolójegyet. A büntetés úgy látszik autókompatibilis, ugyanazt a piros Mikulás-zacskót dugták a hótaposómba, mint amit a szélvédőre szoktak kitenni. Büntetést nem nagyon szoktam fizetni, ezeknek, mire, amúgy se találnak meg, csak a hülye viccüket terjesztik, hogy mért kap minden hajléktalan mobiltelefont, na mért, hát mert otthon úgyse lehet elérni őket, szóval el is felejtettem volna a piros Mikulás-csomagot, ha az az illat nem csapta volna meg újra az orromat.
Egy grillcsirke volt a zacskóban, egy egész grillcsirke, még friss, ropogós, épp csak annyira volt megsütve, hogy a húsa még omlós legyen, de a szárnyának a vége már átsüljön, és a csontot is meg lehessen enni.
Négy hónapja nem ettem grillcsirkét, azóta, mióta eljöttem otthonról.
Tulajdonképpen megvolt mindenem. Izmom, hangom, tekintélyem. Rettegtek a faluban. Egyszer aztán azt mondja az asszony, merthogy akkor még ő is megvolt, hogy Pribikém, könnyű vidéken mutogatni magadat, végül is nem vagy te éjszakás nővér, hogy állandóan csak a lét sötét oldalán álljál, hát menj föl a Budapestre, ott virítsál, merthogy kellene új télikabát, meg nagyobb szoba és tévé, mert karácsonyra többen leszünk, és mutatta duzzadó hasalját. Aztán egy újsághirdetést, hogy munkaerő-felvétel van a Pribékfejlesztési Minisztériumban, hát, látod, Pribikém, mondta az asszony, az pont neked való, eléjük állsz, nem kell szólnod semmit, látni fogják, mit akarsz.
Nem szóltam semmit. Kicsit furcsán nézett a biztonsági őr, amikor már harmadik napja álltam a minisztérium előtt szótlanul, biztos féltette az állását. Estére aztán elfáradtam, nem ismertem senkit a városban, meg nem akartam, hogy másnap reggel újra a sor végére kelljen állnom, pont jól jött ez a kirakat itt az ABC előtt. Hálózsákom volt, spórolásból hoztam magammal, a legdrágább mosópor is pénzbe kerül, szokta volt mondani annak idején az asszony, amikor naponta kellett a vért kimosni az ingeimből, hátizsákomat a fejem alá tettem, hát azután ott laktam, ott, ahol most az a kutricás fekszik.
Olvastam, amikor még olvastam, hogy ha az ember hónapokig nem eszik, aztán hirtelen valami módon annyit ehet, amennyit akar, akkor egyszerűen megszakad a szíve, és meghal. Nem akartam meghalni, meg jóllaktam már az illattal is. Felszedelőzködtem, átballagtam a túloldalra, megálltam a biztonsági őr előtt, feléje nyújtottam a grillcsirkét, és megszólaltam: állást szeretnék.
Háta mögé mutatott, egy kartonra az volt írva: feketemosogatót felveszünk.
Hát látja, azóta jó sorom van, zsíros állás ez, ezt a mobilt is most vettem, esténként felhívom a Vízenjárót, beszélgetünk erről meg arról, ma este is ketten karácsonyozunk.
