K.-nak nem maradtak emlékképei az apjáról, aki - szembeszegülve a zsidó szokásokkal - ragaszkodott hozzá, hogy fia az ő utónevét viselje. K. alig múlt kétéves, amikor apja bevonult a 109/3. számú kisegítő munkásszázad jászberényi gyűjtőhelyére. Néha azt képzelte, valóban emlékszik arra, ahogy rohan az apja felé, amikor az fehér köpenyben kilép a fogorvosi rendelő ajtaján. De ezt olyan sokszor hallotta, hogy végül nem tudta eldönteni, magára a történésre emlékszik-e, vagy csupán a történetre. Édesanyja sokszor szóba hozta, olvassa el az apja kis doboznyi megmaradt levelét, köztük azt a mindössze tíz tábori levelezőlapot, amelyet a munkaszolgálatból küldött haza, K. azonban valamilyen, önmaga számára sem érthető ellenkezéssel kitért a kérés elől. Lehet, hogy valami szeméremérzés tartotta vissza, hogy belepillantson szülei érzelmi kapcsolatába, megrettent attól, hogy elolvassa apja utolsó üzeneteit, vagy valami még mélyebb gyökerű, talán csak a mélylélektan eszköztárával felfejthető tartózkodás állta az útját. Annyira eldugta a leveleket, hogy amikor hirtelen úgy érezte, meg kell ismernie őket, alig talált rá a kis kötegre. A leveleket olvasva annyi mindenről szerette volna megkérdezni az anyját. De hát erről is lekésett.
K. és az anyja kapcsolata korántsem volt kiegyensúlyozott: az erős kötődés és az elutasító lázadás kettőse jellemezte még K. felnőttkorában is. "...a kisgyerek korában elárvult Neróban idealizált apaimago alakult ki (...) a valóságos apaszerepet viszont Agrippina vette át. Innen gyűlölet és imádat váltakozása" - írta K. sok-sok éve Kosztolányi Nero-regényéről, de talán önmagáról is. A feszült helyzetnek az erősebb és elszántabb, az anya vetett véget. Ötvenhét éves korában kivándorolt. Hosszú élete harmadik harmadát Frankfurtban élte le. A tábori lapokon K. most újra meg újra ezt olvashatta: "Te most Papa és Mama vagy egyszemélyben, családfenntartó és családfő" (1942. július 8.); "Ferkót csókold meg az apja helyett is nagyon" (szeptember 16.); "Te vagy a családfő, örülök, hogy minden rendben van otthon." K. ismét azt érezte, amit fiatalon annyiszor: sorsát a szülei irányítják, hiába kapálódzik, az édesanyja, afféle ellen-Baradlaynéként, az apja végakaratát hajtja végre.
A tábori levelezőlapokon nincs egyetlen panaszszó, egyetlen utalás sem a munkára, a hidegre, a halál közelségére. Ezt nemcsak a szigorú tábori cenzúra zárta ki, hanem a levélíró természete is. K. önmagából következtetett vissza. A saját híradásaiban is hárítani, elviccelni igyekezett a bajt, és ha már nem tehette, az objektív leírás látszata mögé rejtette a riadalmát.
K. apja a háború kitörésétől kezdve rettegett a behívástól. Pedig papírforma szerint nem lett volna rá oka, hiszen negyvenéves elmúlt, katonai kiképzésen nem esett át. 1944-ig 160 ezer zsidónak minősülő férfit hívtak be munkaszolgálatra. Kézenfekvő lett volna arra számítani, hogy az első hullámban a húszéveseket fogják szólítani. Történészek vitatják, hogy az 1942-es behívásoknál és ezen belül a munkaszolgálatosok behívásánál érvényesült-e valamiféle társadalompolitikai szelekció. Tény, hogy a keleti frontra küldött munkaszolgálatosok létszáma majdnem a kétszerese volt az eredetileg tervezett húszezer főnek. A laikusnak pedig feltűnik, milyen sok volt közöttük a középkorú értelmiségi: orvos, ügyvéd, újságíró. Kovács M. Mária kutatásaiból tudjuk, hogy a szakmai (ügyvédi, mérnöki, orvosi) kamarák közül az orvosi volt a legszélsőségesebben antiszemita. De rajta is túltett a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete, amely több történész véleménye szerint csendben közreműködött a munkaszolgálatra behívandó orvosok listájának az összeállításában.
"Kedves Lilikém, hetenként egyszer írhatok, ezért ne nyugtalankodjatok, ha kevés hírt kaptok. (...) Kitűnően érzem magam, jót tesz a mozgás" - írta mímeltnek tetsző derűvel 1942. június 25-én. Június 30-án: "Édes Lilikém! Kitűnően vagyok, remélem, hogy a postaforgalom is megindul köztünk hamar. (...) Csókollak, ölellek Pindurkával együtt. Fényképet kérek Rólatok." Július 8-án, a frontra indulás napján: "Édes kicsi Lilkó - ne türelmetlenkedj. De mostantól hosszabb ideig nem hallasz rólam." Ugyanazon a napon, már a vonatról: "Kellemesen töltött éjszaka után most Kőbánya p. u.-n vagyok. Éppen 2 hete, hogy az étkezőkocsin kitekintve erre jártunk. Édes Lilikém, nagyon jó volt, hogy ilyen sokszor kint voltál (...)" A derűn átüt a szorongás: "Légy bátor, kicsim, megállapodtunk, hogy visszajövök, az időpont persze nem tőlem függ." Szeptember 25-én: "Kondícióm jó, és ez a legfontosabb, hangulatom igen kielégítő. Rólatok semmi hírem (...) gyerekünk édes? Képzelem, milyen nagy már. Egészséged? Drága jó szüleink, testvérek?" November 16-án: "Édes kicsi Lilkó, végre helyreállt a postai összeköttetés köztünk, ez nagyon jó édes kicsim. Most még jobban bízunk és nem csüggedünk. Nagyon kíváncsi vagyok a nagy Ferkóra, de odáig még sok türelem kell. Részemről megvan." Az utolsó lap november 21-én kelt: "Édes kis Lilkóm, ez a lap remélem csak megerősíti friss értesüléseidet hogylétemről. Most is jól vagyok, egészségem tart. (...) Légy bátor, mint magam, bízzál csendesen jó lesz végül. Szerelemmel ölel, csókol édes Ferkómmal de szeretnélek látni családdal Feri."
Az érintkezésnek nem a posta volt az egyetlen útja. A munkásszázadot kísérő-őrző keret tagjai időnként hazamehettek szabadságra. Ilyenkor felkeresték a munkaszolgálatosok családját. Erre céloz a november 21-i lap: "Látogatókkal, remélem, meg voltál elégedve. Egyes régebbi tartozásaimat, ha jelentkeznek, egyenlítsd ki, rendezetlen ügyeim ne legyenek." A következő, keltezetlen levelet a látogató vitte magával, az nem ment át a cenzúrán, így nem volt szükség köntörfalazásra. A valós helyzetről talán ez a néhány sor árulja el a legtöbbet. Meg arról is, micsoda hatalommal rendelkezhetett az "átadó úr", a keret szakaszvezetője: "Édes Lilikém E sorok átadójával légy szíves a legteljesebb bizalommal megegyezni, nagyon fontos számomra, hogy az átadó úr szívességét és jóságát igénybe vehessük. A többit megtudod személyesen tőle. Ölel csókol Ferkóval együtt."
A kommunikáció magasabb szinten is folyt, bár úgy tetszik, csekélyebb eredménnyel. K. szüleinek betege volt Oszlányi Kornél ezredes, utóbb vezérőrnagy, aki 1944-ben megkapta a legmagasabb magyar katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet. K. édesanyja hozzá fordult segítségért a férje érdekében. A főtiszt 1942 decemberében három levelezőlapot küldött: "Nagyságos asszonyom - írta 1-jén -, sajnos igen messze - a legmesszebb kerültem attól a helytől, ahol kedves férjét sejtem, így legalább eddig nem tudtam vele találkozni. (...) Feleségemet látogassa meg. Kezét csókolja Oszlányi ezr." A kapcsolatot karácsonyig sem sikerült létrehozni. K. mégis eltöprengett: vajon volt-e a Magyar Néphadseregnek olyan ezredese, aki 1951-ben levelezésbe bocsátkozott kitelepített kulákkal, jegyzővel vagy gróffal?
1943. január 14-én megkezdődött a szovjet offenzíva, a következő napokban 19 ezer munkaszolgálatos halt meg vagy tűnt el, arányaiban több, mint ahány harcoló honvéd. K. édesapjának a századából alig néhányan tértek haza. Õk úgy tudták, bajtársuk, aki január 2-án töltötte be 42. életévét, legyengülten, valószínűleg tífuszosan esett fogságba, és a fogolytábor felé menő vonaton halt meg.
Névtáblája még huszonöt évig kint volt a lakásuk ajtaján.
