Nagyanyám nevében benne volt a turf: Turfitt Anna. 1944 karácsonya körül (k. ének) az ablak alatt Víg Lóversenyt játszottunk, szemközt bevágódott az első repülőakna, repült az ablak üvege, srég verődött a vizavítól a padlóba: mögénk. Mint a Víg Lóverseny kartontribünje, emlékszem, olyan volt.
| ||
Most Játéktörténet, ezt írom, és épp egy Anna nevű kelet-londoni utcagyerek kislányról fordítottam könyvet, ahol arról is szó van, hogy a világ jelenségei egy meglelhetetlen határon túl eléggé misztikusak. Anna tízéves se volt, mikor meghalt, nagyanyám az ostrom alatt tüdőgyulladást kapott, ez volt az a történet, hogy mikor apámék megásták a sírját a vároldalban, egy láda szög került elő, ez volt az "Egész Életre Szóló Koporsószegkészletünk" (mint East-London Anna nyilván mondaná).
Legöregebb medvém, mesélem egy nagy-medve-társaságos jó barátomnak (B. E.), a Bubus úr egy évvel fiatalabb csak nálam, és egyszer még a háború előtt elhagytam őt a Sváb-hegyen, és apám visszarohant megkeresni, azóta is így látom apámat, ilyen szabólőrincien v. üvöltőszelekesen: lobogó sötét lódenban lohol a hegy élén. És hozza a Bubus urat.
Fordítottam egy másik könyvet erre most, Ölelések kis könyve a címe, és misztikus csacskaságok vannak benne, úgy, ahogy azt az emberek olvasni szeretik, az ölelésről, de ami nekem tetszett: az, amit nem kellett lefordítanom, a rajzok. Hatalmas jegesmedve-féleségek ölelkeznek, nézik kedvesen egymást. (Kar. én. II. Olyan dikkenszi, tényleg. Dikkenszről nekem Ottlik jut az eszembe, a Mester nagy magyar fordítója és híve. Elmentem a minap az egykori Ottliklakás alatt. Ottlikék a gimim mellett laktak, Petőfi.)
Első íze annak, hogy nem volt mese, mesemondó akarok lenni (Puskás balösszekötő úr meghatározása Zelk Zoltánnál), 1955. március 16-a volt, Ottlikék lakása mellett, a Petőfi gimiben a megnyert Petőfi-pályázatom után. Ezen a napon, de slágra, lett öngyilkos egyik legkedvesebb festőm, a szentpétervári származású francia de Sta‘l, gyönyörű mediterrán koloritok komponálója, szegénységből meteorgazdaggá szökkenve hirtelen, a saját lelke magányos sötétjébe szép nej és négy gyermek mellett is beléhullva, kiugrott műterme teraszvédelméből, szép sziklák voltak alant, a festő volt vagy százkilencven centi, negyvenéves, bírta a kaját, az éjszakázást, nem bírta már önmagát, nem tudom, komolyan vette nagyon, hogy tkp. semmi se jön össze: ő, a festés, a családja, a ködös márciusi Antibes és Párizs, még végrendelkezett, hogy a portugál partokon partra kerülő, Amerikából rendelt nagy szalongarnitúra -homéroszi bútorokat látok képzeletben, Max Ernst-szörny sezlongot, karfás rökamjét és más pompadurokat - melyik barátja gondviselésében kerüljön a családjához. Amerikában a legdivatosabb nagy-francia-festő volt akkor de Sta‘l, mázolni nem győzött volna eleget. Magam el se megyek már Amerikába, Ottlik Halász Petár figurája Antibes-ba menekült el csibészmód, kocsmáros lett, ő mondta: "Miért kéne?" (Értsd: miért kéne valamit is tenni az életben.)
Prózát akartam először írni, elébb, nem verset. Nyolcéves ha voltam, hejessírni se tutam, nállam négy ével időseb barátom, akitöll gombfocizni tanultam, helyes kis novellákat írt, hát ezt én is tudom, így indult. Első írásom végén Fiuméba ért a vonat, pont. Anyám: "Mikor te még Nagykanizsáig se voltál!" Realista lélek volt anyám. Aztán feleségemmel Fiuméból (Rijeka) jöttünk haza 1974-ben, az volt annak a járatnak, októberben, az utsó szerelvénye, a végén piros lámpa. Hazaértünk, és meghalt anyám.
1960-ig csak házi környezetben gombfociztam, házi szabályok szerint, két-három állandó játszó-társsal. Egyikük váratlanul elvitt a Rádió Klubba, jé, este nagy csilláros termekben felnőtt férfiak gombfociznak? Nem az én szabályaim szerint játszottak, alkalmazkodnom kellett, alkalmazkodtam, életem első közélménye volt, érvényesültem, irodalmammal -szerintem - akkor mégsehol, akkor írtam a "Töredék Hamletnek" (Egyetlen) első három-négysorosait, évente négyet-ötöt, hát a Rádió Tornán második lettem, klubszerűen igazoltak, Röltex Klub, Rádió Klub... meg Dél-pesti Vendéglátó, ilyen klubok voltak. Aztán hogy egy iparitanuló-otthonban nevelőtanári állást kellett vállalnom az egyetem után egy utolsó szép nyárra következőleg, a klubélet nem nagyon ment (éjszakai portás is voltam), aztán pár évig tanítottam, sokat fordítottam, tudományos pályára nem akartam menni (igaz, szakdolgozatomat azért megcsináltam 1962-ben Pilinszky János szóképeiről - így nem kellett nyelvtanból írásbelizni, máig álmodom néha uk-muk-fuk-felejm magyar szóalakokkal, Feheruara Menev Hadi Utu Rea). Hadi uturól is lejöttem, 1971-től magán közműford. lettem, így fordítottam most Bécsben egy politikai akadémián lakozva (Franz Werfel-előadásom ügyén, jó volt németül előadást írni egy tárgyban, melyhez nem is értek), így fordítottam Új Paradigma kiadónknak az Annát és az ölelkező medvéket. Falevelek hulltak-hulldogáltak, kurvára össze voltam fázva, falakat hasogatott a köhögésem, így az ott lakó szaktudós kollégák a végén még engem sajnáltak, hogy nem lehettem ott előadásaikon, a magamét viszont "hősiesen" megtartottam, francia társam mondá ezt, heroikus volt, möszjő, és mert Werfelhez az Antoni Artaud-t is bekevertem, elindítottam francia földön egy ilyen kutatást.
Bécs ezzel megint azt mutatta, mennyire szeretek minden megbeszélt megjelenést ellógni. Gombfocikarrieremet három Gombfocikönyv jelezte, szegény kiadójuk, Sík Csaba barátunk a napokban hunyt el, meséli H. I. barátom, akinek Artaud-ról írtam. A levelek lassan elhullanak idén.
Szpéró madarunk az első gombfocikönyv-meccs Liverpool-Manchester U. nagynyitányáról ellopta a labdát, fordítottja volt ez annak, mint mikor a labda egy neccharisnyás hölgy ölelésében léggömbbel érkezik Brazíliában a Copacabanáról. Szegény kicsi Szpéró! Ennek húsz éve. Tuffitt Annának még látta exhumáláskor pár csontját, Szpérót el-őrölhette a misztikus föld rég. Kar. ünn. előtt kimegyek a sírokhoz. A minap majdnem elütött az autó: a medveölelést gyakoroltam, de nem emberre gondoltam, hanem azokra a kapcsolataimra (ember, terv, madár, életmód stb.), melyeket akkor már ne hagyjak.
Szpéró szárnyai az élete végére kifehéredtek, így halt meg fehérlőn egy sötét éjen, iszonyúan viszketve: urémia. Hamarosan jelentkeztek nálam a viszketési tünetek (erek). A misztikum azért reális is. Is.
Bécsben még 1990-ben a Szpéró fehér szárnyaival volt az, hogy már úgy minden (múzeum, Belváros, kocsmák) megvolt, mi legyen? Kimentem az ügetőre (die Krieau). Itt láttam meg a rajtoltató autót, hogy két nagy fehér szárnya van, és itt volt, hogy ráadásul a Szpérónak egy levelező madár barátja (A. Annamária néhai Jácint madara) futott, a Jacinthe (hajtotta E. Kubes). Tíz schillinget tettem föl rá, én nagyon gyáván játszom, a Jacinthe attól fogva csak az én jelenlétemben nyert, a végén már 847 schillinget adott tízre, annyira nem bíztak benne, én se, nem tettem fel rá 10 schillinget. Ilyen az én lelkem.
De most, Anna és a medveölelések és a konferencia mellett valami újra kellett, széncinegéket láttam repkedni a kastélyszerű pol. akadémia kertjében, hát mit látok, bécsi irodán angol akadályló, ködös angol tájon, Noble Colours. Nemes Színek. Nekünk is volt széncinegénk, az Icsi, vak volt végül, kézből etettük két évig. Tizenkét évet megélt majdnem. Hát a Nemes Színekkel megvolt az aznapi nyereményem (pár száz schilling), másnap azt gondoltam: hát hogy én örökké gondolok némelyekre (gyors ölelés a levegőbe). Mit látok? Angol pályán stb. a képernyőn: Always On My (Alvázon Máj) Mind. Mindig Gondolok Rád. Gondoltam azért úgy külön is valakire (hát... és annyi), és nyertem pár száz schillinget, vettem cigit, bort, sült krumplit, mászkáltam az esőben nyolc-kilenc órát, mindent ellógtam, másnap az eső már hiányzott is, járkáltam tíz órát, a Krieauban még megtoldottam a nyereményt, harmadnap végre esett az eső, akkor otthon maradtam, írtam egy dolgozatot: "A balüdv" a címe - egy német címből lett, Das Unheil. Szóval, mondja haverom a Márvány borozónál, te továbbra is dolgozatokat írsz, mint nyolcéves korodban mindig olyan nagyon akartad, jól van, fiú!
_nagy_lead_focuspoint_70x70.jpg)
