Sajó László: Öt és feles

A pálya, télen

szerző
Sajó László
publikálva
1998/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

(Bevezetés) A pálya télen a legszebb, akkor is akkor, ha hó alatt van. Mert nem látszanak a vonalak, a stoplinyomok, a becsúszó szerelések mélyszántásai, egyáltalán nem látszik, hogy valaha is voltak itt emberek. Most sincsenek, csak néhány lábnyom jelzi, hogy a környékbeliek a pályán át közelítik meg a Sport büfét. Ami elég helytelen, mármint hogy nem kerülik meg a pályát, mert a pályát ilyenkor hagyni kell, téli álmot alszik. Hulljon rá hó, szálljon rá varjúcsapat, fújjon be gallyat, a kőfalról törmeléket a szél, de ember ne háborgassa.

(Legkedvesebb téli élményem)

- fogalmazás -

false

A pályát kerülni kell.

(Tárgyalás) Az emberek télen összejönnek a Sport büfében, sűrűn tekintgetnek a pálya felé, ki szomorúan, ki vidáman, ám mindenki némi szorongással. Megbeszélik a pálya állapotát, a kezdőkörben például most jól látható egy gödör, a hó kimutatja. A tizenhatosok előtt pedig megemelkedik, az egyik kapufa kifelé dől. Úgy, ahogy van, az egész pálya a töltés felé lejt. Találgatják, mikor lehet rámenni, jól tudják pedig, erre a pályára mindig. Mert ez a földes, a hátsó földes, bezzeg a füves, az igazi, az nem érdekes. Itt van, kapuk kikötve, felső léc alátámasztva, gondnok vigyázza, még a varjakat is elűzi. Nem nézegetik, pedig ez van közelebb a Sport büféhez, nem beszélnek róla, átnéznek rajta, ott túl már a hátsó földes.

A hátsó földes az igazi.

A Sport büféből is jó kilátás nyílik reá, de a pálya télen vonatból a legszebb. Ahogy előtűnik, amíg elhúz fölötte a vonat, ahogy eltűnik, pár pillanat, és mégis, utána az ember emlékszik a pálya minden részletére. Én mégis éjszaka szeretem a legjobban, csak a hó és a kapuk világítanak, ilyenkor az egész pálya látszik.

Szüleim is tudják nagyon jól, mennyire szeretem a téli pályát, mesélnek róla.

Az első mesét anyukámtól hallottam (ő meg szerintem apukámtól).

Volt egyszer egy kapus, valahol az alsóbb osztályban, úgy hívták, Mag. Az őszi szezon utolsó meccsén, az utolsó percben ez a Mag egy hazaadást ki akart rúgni a töltésen túlra, jó volt az iksz, de lyukat rúgott, a labda meg begurult a jobb alsó sarokba. Ezzel a góllal kapott ki a csapat. Mag a gólt annyira szégyellte, lefeküdt a földre, hanyatt, arcát a kezébe temette. Csapattársai nem bántották, a szurkolók se szidták, csendben hazamentek. Mag nem ment be az öltözőbe, nem zuhanyzott, nem ivott meg a többiekkel két hosszúlépést, ahogy szokta, azt hitték, hazament. Ruhája ott maradt a fogason, a jobbszélső vitte el Mag lakására, a kapust nem találta otthon. Majd előkerül, mondta a jobbszélső Mag feleségének, és nem beszélt a potya gólról. De nem került elő, se aznap, se másnap, hetekig, hónapokig. Mit lehetett tenni, fölhoztak egy kapust az ifiből, a cserekapus, aki persze bánkódott Mag eltűnésén, de hát ilyen a futball, kezdővé lépett elő, amikor a tréner tavasszal kihirdette a csapatot. Az első meccsen még hó borította a pályát, a csapatok melegítettek, amikor az ellenfél centerhalfja felordított, és a félpályáig rohant, mintha gólt lőtt volna, ő itt nem játszik, egy hulla van az ötösön. Egy kézfejet látott, nézzétek meg. Odamentek, megkaparták a havat, egy kézfej, a másik, ez Mag!, úgy maradt, arcát két tenyerébe temetve. Mag hó alatt. Alig tudták kezeit lefejteni, kinyitotta szemét, kicsit átfagyott, felállt, megmozgatta elgémberedett tagjait, ment, melegített a többiekkel. Természetesen ő védett, nem lehetett neki gólt lőni, ám az őszi szezon utolsó meccsét többé sosem vállalta, az ifikapus állt a kapuba. Mert a cserekapus közben máshova igazolt, ilyen a futball.

A másik mesét apukámtól hallottam (ő nem tudom, kitől, szerintem kitalálta, vagy igaz, vagy nem).

Karácsonykor három fekete ruhás érkezett, jó messziről, a pályára: Gáspár és Boldizsár, a két partjelző, és Menyhért, a bíró. Hoztak mindent: sípot, zászlót, labdát - pirosat, hogy hóban is lehessen játszani. Lassan gyülekeztek a nézők: jöttek a pásztorok, az állatok, segítettek úgy-ahogy rendbe hozni a pályát, mert persze a gondnok, rendezők sehol, sehol egy teremtett lélek. A pásztorok botjukkal kihúzták az öt és felest, tizenhatost, kezdőkört, az állatok kitaposták az alap-, oldal- és felezővonalat, csak a tizenegyes pontot nem találták. Szomorkodtak nagyon, mert tizenegyes pont nélkül nem lehet kezdeni, ám akkor egy csillag szállt le az égből, és kijelölte a helyet, pontosan, szépen. Tehát minden rendben volt a pályán, a pálya körül, a pásztorok botjukra támaszkodtak, az állatok illedelmesen megálltak a korláton túl, összesereglettek a csillagok, körben az angyalok ültek. És nagy csend támadt akkor, mindenki Menyhértet nézte, ő pedig a bejáratot, az öltözőt, hogy mikor jönnek a jóakaratú emberek, akik egy jót akarnak játszani. A jóakaratú emberek azonban nem jöttek, eltűntek. Tűnj el, ha jót akarsz. Menyhért kivárta a húsz percet, még többet is, hosszabbított, aztán lefújta az el sem kezdődött meccset. A pásztorok megindultak hazafelé, az állatok szétszéledtek, az angyalok pfújoltak. A bírók nem törődtek velük, jöttek lefelé a pályáról, és szidták az Urat.

Mindig bennünket küld, mondta Gáspár. Tavaly, azelőtt is, mindig.

És jövőre is mi jövünk, meglátjátok, mondta Boldizsár. És megint hiába. Ide, a világ végére, gyalog, mikor már leállt minden, villamos, busz. A madár se jár. Ez a rohadt Sport büfé is zárva.

Mai programok
Menyhért nem szólt semmit, lesöpörte válláról a havat, mert közben nekikezdett, rendesen. Válla fölött visszanézett a pályára, az egyik kapunál mozgást látott, megállt, nem káprázott a szeme, a sűrű hóesésben valaki kapura rugdosott. Piros labdával. Elrúgja, utánaszalad, ha mellémegy, fölé, ha gól, akkor is. Mert persze nincsenek fönn a hálók. És látja Menyhért, egy kisgyerek a tizenegyesrúgást gyakorolja. Szólna két partjelzőjének, jól látja-e, de azok már eltűntek. Meg úgyse hinnének neki, megint meghúztad a laposüveget, röhögnének, visszanéz, a gyerek is eltűnt, talán mégis a hóesés káprázata volt, a piros labda!, azt otthagytam, pedig végig a kezemben volt, visszamegy, nem találja, már a lábnyomokat sem, akkora a hóesés, az állatok, a pásztorok, a két partjelző és saját lába nyomát, itt se jártunk, gondolja, és most tényleg meghúzza a laposüveget. A kőkerítés egy helyen kibontva, arra indul, a töltésnek, erre rövidebb, merre is? Megy, mendegél a sínek között, meg-meghúzva a lapost. Vonat úgyse jön, harangoznak, most van éjfél.

(Befejezés) Az iskolában hallottam, az igazgató néni mindig ezzel a fordulattal fejezte be az ünnepi beszédet, ahogy a költő mondja, én is így zárom soraim, írta Petőfi Sándor, Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!, és ez a pályára is nagyon is igaz.

Bár még sok van hátra a szünetből, én már bátran mondhatom, hogy ez volt a legkedvesebb téli élményem.

Most megyek játszani, karácsonyra piros labdát kaptam (szerintem a szüleimtől).

szerző
Sajó László
publikálva
1998/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk